Nincs látható nyoma, de  minden napom lezárásaként a Full-ra jövök... olvasgatni...összegyüjteni  magamnak  a sok-sok szépséget...vagy öszeszorult torokkal olvasni egy verset, és csak magamban mondani, hogy ugye nem egészen így van, nem ennyire komoly....

Tovább gondolva: aki írásra szánja magát, pőrére vetkőzteti a lelkét, sebezhetővé válik, és csak reménykedhet abban, hogy  megértő olvasók jutnak csak el hozzá.

Az előző, - Győzős - történetem másnak érdektelen, sőt....ami miatt mégis visszatérek rá, az egy mondat belőle. Azt írtam, hogy végig sem merem gondolni, mi lehetett a sorsa a Győző  leveleinek. A történet csak indok, apropó, "kerülgetendő forró kása", hogy szembe nézzek számomra fájdalmas történésekkel.

Ahogy öregszem, egyre többször gondolok arra, hogy milyen páldát adtam én a gyerekemnek. Hogy mennyire kell vigyáznia a szülőnek, hogy a "családi" apa/anya képe összhangban legyen a "társadalmi" apa/anya képpel. Mire gondolok? A  gyerek szemében a "családi" apa/anya az erő, a bátorság, az egyenesség, a biztonság letéteményese. A "társadalmi" apa/anya idomul a környezete elvárásaihoz, az erő fogy, a bátorság, (ha nem is elvtelen) megalkuvássá alakulhat és hát az egyenesség is időnként az ökörhúgy mintáját követi........

Amikor a gyerek észre veszi a "családi" szülő és a "társadalmi" szülő viselkedése közötti diszharmóniát, oda a nimbusz...

A gyereknek mikor van joga,  van-e  egyáltalán joga, a "társadalmi" szülő  tetteit megítélni.....és, ha a szembesülés végeredménye nagyon rossz, hová lesz az én, kicsi koromtól mégis csak bennem élő, szeretett ,"családi" apám....?