-Lázadó típus vagy.

-Ajjaj. Tudod-e, hogy veszélyes vizekre eveztél?-mélyen a tüdőmbe szívtam a füstöt- ilyet ne mondj, egyrészt, mert nem tudom, mi ellen is lehetne lázadnom, másrészt ezzel le is zárva a téma.

-Nem hagyod, hogy megmondják neked, mit tegyél, s mit nem.

-Miért, te hagyod? Van olyan ember egyáltalán, aki hagyja?-kifújtam a füstöt.- Én nemhiszem.Ez amúgyis olyan sablonos szöveg, ez a lázadás. Ilyen a mai időben nem létezik. -mivel Farkas nem válaszolt, elővettem egy új bögrét, egy újabb adag kávéhoz. Feltettem a vizet, s az ablaknál vártam. A kilencedik emeleti panelból jól rá lehetett látni a Jézus Szíve Templomra. Mióta új pap érkezett, hatalmas tömegek jártak a misére. Két vérebbel érkezett a városba, feketében, ami mondjuk önmagában nem meglepő, hisz melyik pap jár zöldben?Á, biztos olyan is van.

-Csak nézz körül, és látod, hogy sokan úgy élnek, azt teszik, amit mondanak nekik. Szinte várják az utasításokat, azok nélkül elvesznek, s nem képesek cselekedni. A pap, a tanár, a főnök, a buszvezető, a rendőr, a miniszterelnök, a boltos, az utca embere mind-mind megszabják, mit is tegyél. Szabályokat hoznak, de az már rajtad múlik, betartod e őket.

-Te még mindig ezen rágódsz?

-Úgy értem, például ott a kordon az építkezések körül, és te ösztönösen tudod, hogy azért van ott, hogy ne menj be. Persze be tudnál menni, de minek?

-Mert az építkezés izgalmas.

-Látod, erről beszélek! -kiáltott fel Farkas, hevesen gesztikulálva- Hiszen minden emberben ott lapul még a gyermek! Akinek kedve van áthágni a szabályokat, és izgalmas cselekedeteket végrehajtani!

-Ne légy szentimentális. Ez nem nosztalgia, csak unalom.

-Igazad van.Végtére egyébként mindegy, de ezért tetszel nekem. Eleget láttam már unalmas csirkéket, akik sosem képesek semmit önállóan tenni.

Ez szívbe markoló volt! Hát még van képe így fűzni engem, hogy így, meg úgy „tetszem” neki. Rosszul esett, mivel gyanítottam, hogy pontosan tudja, mennyire vonzódom hozzá, s pont ezért mondott ilyeneket. Ígyhát a második kávémat egyedül kortyoltam el az erkélyen, faképnél hagyva Farkast a füstös konyhában.

Délutánra beborult, s csakhamar zuhogni kezdett. Az eső kissé megnyugtatott, olyannyira, hogy depresszióm kezdett visszatérni, azon is csodálkoztam, hogyhogy „vissza”térni, hiszen el se múlt.. Hamar lefeküdtem aludni, s éjjel bénultan, a mélységbe taszítva, kábultan aludtam, álmok és egyéb, idegesítő cuccok nélkül. Reggel a lakás üres volt, s én ismét számolni kezdtem a perceket magamban. Néha éreztem, az elkeseredett unalom és bágyadt bú szinte pontosan kivehető mintákat és árny-alakokat formál a cigaretta csípős füstjében kanyarogva. Egész nap nem bírtam enni. Mikor ismét az erkélyre mentem, hogy nézzem a tovahaladó autókat, rádöbbentem, hogy a pánikroham visszatért. Nem emlékszem már, először mikor és hol kezdődött. Talán apa halála körül. A temetés nem rázott meg különösebben. Mindenki ki van borulva, mikor az első lapát homokot a koporsóra szórják. Hát engem nem ez rázott meg. Nem is a holtteste, ahogy kisminkelve pózolt a ravatalon, lehunyt szemekkel, feszes öltönyben. (A nyakán elpúderezték a kötél nyomait.) A temetés szép volt, anyám bömbölt, húgom is. Tulajdonképp csak én nem sírtam. Apámmal mindigis volt valami közös bennünk.. Cinkosok voltunk, együtt próbáltunk ellenállni a felnőtteknek. Apám szentimentális jelenség volt, ugrándozott, sokat mókázott, de kemény volt, s néha igazán megharagudott apróságokon is. Ilyenkor én kérlelhetetlen maradtam, duzzogtam, akár órákon keresztül, addig, míg bocsánatot nem kért. Először akkor tudtam sírni a halála után, mikor megtaláltam a svájci bicskáját. Romantikus egy történet, de mindig reménykedtem benne, hogy majd egyszer nekem is szerez egyet. Olyan sok hasznos dolog volt rajta! Dugóhúzó, kisolló, penge, vagy három, csipesz, fogvájó, és a többi. És se szó, se beszéd, felakasztotta magát, az a nagy, viccelődő ember. Hátrahagyott engem is, mindenkit. De legfőképp engem. Tudhatta volna, hogy ha elmagyarázza, miért lett elege, én megértem, s eszem ágában se lett volna visszatartani.

És az erkélyen állva elfogott a pánik ismét. Egyszercsak volt-és nincs a világ, az ember. Egy darabig hiányzik, aztán tovább kell élnünk. Boldognak kell lennünk. De mi lesz azokkal, akik már nincsenek? Semmi? A pánik-érzés lényege az volt, hogy hirtelen fehéres köd támadt, folyt szemem elé, s éreztem, szinte láttam életem végét.

Hiszen minden-csak idő kérdése-elmúlik. A túlvilági lét semmilyen formájában nem tudtam hinni. Néha imádkoztam ímmel-ámmal, de csakhamar rádöbbentem, hogy csak apámmal beszélgetek magamban. Féltem a megszűnéstől, a nemléttől. De éreztem, a vegetáció, amit hónapok óta folytatok, nem tarthat már soká, már nem bírom tovább. S ezenfelül valóban volt bennem valami gyermeki lázadás is az élettel szemben. Elébe akartam sietni a dolgoknak, elejét venni saját halálomnak. Gyötört a félelmes kíváncsiság, mi lesz, mikor vége lesz? Mindig, mikor az „érzés” rámtört, megfordult a fejemben, hogy talán apám is hasonló okok miatt ölte meg magát. Hátha csak a kíváncsiság vezérelte őt is. És persze a beletörődött fáradtság. Régóta gondolkodtam, vajon milyen eszközzel lenne a leghatásosabb végezni magammal, és a következőkre jutottam. Vonat elé nem ugrom, mert volt bennem valami viszolygás attól, hogy a darabjaimat úgy kelljen összekotorni. A végrendeletemben világosan megírtam, hogy nem akarok hamvasztást, a csontvázam maradjon szépen egyben, s aztán kezdjen új életet mondjuk Samu néven egy leánygimnázium szertári csontvázaként. Az érfelvágást túl klasszikusnak, és túl romantikusnak, nem mellesleg túlontúl véresnek ítéltem, így hamar elvetettem az ötletet. A gyógyszer nem elég biztonságos, túl sokat hallani olyat, hogy az öngyilkos-jelölt végül mégsem dobta fel a talpát. A golyó általi halál nagyon vonzott, talán a legjobban. Szép, elegáns, és stílusos. De mivel normális lőfegyverem nem volt, és mivel koponyám a jövendőbeli Samu dísze volt, így hamar elvetettem az ötletet. Végül úgy döntöttem, hajszárítót dobok a vizembe. Kényelmes, holtbiztos, és nem véres. Az otthoni fürdőszoba azonnal levágja a biztosítékot, miután az áram agyonvágott, így nem égek szénné, s nem fogadja bűz az anyámat, aki akkorra már bizonyára hazatér vidékről, tekintve búcsúlevelemet. A járókelők az utcán sietve sétáltak, egy se nézett fel a kilencedik felé.Elszívtam egy utolsó cigit, s megindultam a konyhába, valami snapsz után nézni. Még nem tűztem ki a napot.