Ezúton szeretném megköszönni mindazoknak, akik hozzászóltak a blogomhoz! Köszönöm a szép és megható sorokat!
Az elmúlt 3 hét nagyon izgalmas volt és fárasztó. A párizsi út hasonlított egy túlélő-túrához, amit tesómmal együtt sikeresen teljesítettünk. De csak mindent szépen sorjában ...
Ahhoz, hogy reggel 7 körül Pesten legyünk, éjszaka 3/4 3-kor indult a buszunk innen Miskolcról. Vagyis már 2 óra után fel kellett kelnünk. Akkor ez jó kalandnak tűnt, és nem is voltam különösebben álmos. A buszból láthattuk a napfelkeltét:)
Ausztrián és Németországon utaztunk át, és Passauban megálltunk, hogy megnézzük a 3 folyó összefolyását. Hát az a város lenyűgözött! Két templomba is bementünk, amelyek kicsik voltak és meghittek, és lelkileg nagyon sokat adtak! És ha az ember sétált a városban, gyönyörű szobrokat láthatott a házfalak mélyedéseiben, melyek általában a Szűz Anyát és a kis Jézust ábrázolták. Beszívtam a város levegőjét, melyből lehetett érezni, hogy ez egy nagyon-nagyon régi város ... És aztán meg minden a vízről szólt, hiszen itt folyik össze a Duna, az Inn és az Ilz. Tesóm azonnal le is fényképezte a kacsákat ... Annyira jól éreztem magam Passuban, hogy szerettem volna ottmaradni legalább félévig, és nagyon szégyelltem, hogy csak néhány szót tudok németül, és a tavaly őszi nyelvtanfolyamon sem sikerült igazán közelebbi kapcsolatba kerülnöm a német kultúrával.
De sajnos csak nagyon kevés időt töltöttünk ott. Folytatni kellett az utunkat Párizs felé. És most már fárasztónak találtam az utazást. Úgy tűnt, a szállásunkra, Ditzingenbe már sohasem fogunk megérkezni ...
Ezt az édes kisvárost, Ditzingent is könnyen a szívembe zártam, különösen mivel luxus szállodában aludtunk, és utána fenséges reggelit kaptunk: zsemle, magvas kenyerek, felvágott, sajt, narancslé, de volt gyümölcssaláta is. Kertes, virágos házak között vezetett az utunk. Legszívesebben kiszálltam volna a buszból, és sétáltam volna reggeli után a városkában. De ezt sajnos nem lehetett.
Aznap 1/2 5-kor érkeztünk meg Párizsba, ahol a körgyűrűn, egy Etap hotelben szálltunk meg. Nahát, ez nagyon furcsa hotel volt: az ágynemű cigaretta szagú volt, sőt más szobákban még cigarettával ki is volt égetve és szakadt volt. De én amint megláttam a színes paplanokat, (amiből csak egy volt a francia-ágyon) mindjárt éreztem, hogy itt én jól fogok tudni aludni. És így is történt.
Még aznap este elmentünk Párizsba városnézésre, eleinte busszal, majd gyalog. Felmentünk a Sacré Coeur templomba, ami ugye hegyen épült. Sok-sok lépcső vezetett fel, és lépcsőkön rengeteg fiatal ült (úgy tűnt a világ minden részéből.) Egy raszta srác kis pengetős hangszerén vidám latinos zenét játszott. Mint kiderült arra vártak, hogy egy nagy kivetítőn mozit nézzenek a szabadban. A Sacré Coeur szerintem Párizs legszebb temploma. Nagyon meghitt a sok mécsestől.
Ezután a Montmarton sétáltunk. Ez a hely nem nagyon tetszett. Szűk utcákban festegettek az emberek, de természetesen csakis Eiffel tornyot. És egyedül itt tapasztaltam a városban szemetet, koszt. Mert egyébként nagyon tiszta város.
Másnap először megnéztük a Concerigerit, ami a forradalom idején börtön volt, utána a Parthenont látogattuk meg. Ezeket én szívem szerint kihagytam volna a programból.
Délelőtt voltunk a Notre Dame-ban és a Szent Kápolnában. De ezek a templomok érzelmileg nem fogtak meg. A Notre Dame inkább kívülről szép.
Délután következett a Louvre, ahol szinte mindent láttunk, amit lehetett. Hát meg kell mondjam, hogy szerintem a Mona Lisa a világ legérdektelenebb festménye. Én kiválasztottam egy kedvenc képet, amitől nem tudtam szabadulni: Paul Delaroche: A fiatal mártír c. festményét. Egy fiatal lány fekszik egy tavon, a kezei össze vannak kötözve. Olyan mintha csak aludna, de mi tudjuk, hogy halott. Úgy éreztem, sok-sok ki nem mondott szenvedés van ebben a képben összesűrítve ...
A Louvre után következett a hajókázás a Szajnán. A folyóról is nagyon szép volt Párizs. És ha azt írom, hogy "szép", azzal tulajdonképpen nem fejeztem ki semmit. Párizs szépségére, és fenségessére nincsenek szavak. Az ember érzi, hogy most egy különleges helyen van ...
Csak az volt a baj, hogy amikor a hajókáztunk majdnem esett, hideg szél fújt. Mi ugyan fedett helyen ültünk, de volt egy család, akik folyton nyitogatták az ajtót, és kimentek a fedélzetre, aztán visszajöttek. És ilyenkor nagyon hideg volt. Mi magyarok mindannyian nagyon fáztunk, mivel kánikulából jöttünk el, és ilyen hideg és szeles városra nem voltunk felkészülve. És ezek után még fel kellett menni az Eiffel toronyba. Már a torony aljában is nagyon hideg szél fújt, hát még a 2. emeleten, ahol mindenkinek ki kellett szállnia, hogy egy pillantást vessen a városra. Olyan volt, mintha egy hajón lettem volna egy viharos tengeren. Bizony nagyon elkelt volna egy sál, egy sapka, és valami télikabát. Tesómmal azt mondtuk, hogyha most nem fázunk meg, akkor soha. Sokan nem mertek felmenni a legfelső szintre, mivel attól féltek, hogy ott is ugyanilyen nyitott, és ugyanilyen szörnyű a szél. (Egy "kedves" bácsi még tódította is, hogy fent még nyitottabb.) Úgyhogy én is meginogtam, és nem akartam felmenni, de tesóm szerencsére nem hagyta. Így aztán sose felejtem el azt az érzést, amikor fenn álltam, (egy fedett részen) és alattam ott terült a körüs-körül gyönyörűen kivilágított város!:) Hihetetlen boldogságot éreztem, amiről azt kívántam bárcsak soha ne érne véget! Ha nincs a csoport, akikkel együtt kellett lejönnünk, én még mindig ott lennék fönn az Eiffel-torony tetején:)
Azt hiszem, most tényleg sok mondanivalóm van, úgyhogy legközelebb innen folytatom. |
