Kedves Rozika!

Ezen a kései órán itt ülök a számítógépem előtt és potyognak a könnyeim.
Most találtam rá a naplódra amelyben Édesapádra emlékezel.Nagyon
felkavart az írásod ugyanakkor annyira ismerős emlékeket ébresztett
fel bennem ,hogy az megdöbbentő.

-Tizenhárom éves voltam amikor Apu elment. A mondatok az érzések ,a
gondolatok ,mind-mind ismerősek. Nem sírtam amikor megtudtam ,hosszú
betegség után, hogy meghalt. Nem tudtam sírni csak amikor a rögök a
koporsón koppantak akkor értettem meg ,hogy többé nem láthatom. Egy
este foci ment a tévében melyet együtt néztünk. Amikor az egyik csapat
gólt rúgott: apa felugrott és felkiáltott! Illetve csak szeretett
volna felkiáltani, de nem tudott. Abban a pillanatban bénította le
beszédközpontját a daganat a fejében, de ezt csak késóbb tudtuk
meg.Fél év múlva mikor már a bal oldala is teljesen béna volt
megoperálták de sajnos ujabb fél év múlva meghalt. Ez alatt az egy év
alatt nem tudtam beszélgetni vele de nagyon sokat ültem az ágya melett
és beszéltem hozzá! Izzott a szeme a szomorúságtól és a végén mindig
könnyek folytak végig az arcán. Akkor még nem tudtam ,hogy miért. Ma
az én arcomon folynak a könnyek amikor rá emlékezem. Amikor eszembe
jutnak a vasárnap délelóttök amikor sakk meccset vezetett és én
boldogan kísértem el. Utána hazafelé mindíg volt egy sport szelet a
zsebében amit csak akkor kaphattam meg ha megígértem, hogy a vasárnapi
ebédnek is marad hely és Anya nem fog semmit észre venni. Ez volt a mi
kis titkunk. Eszembe jutottak a nagy kirándulások , amikor leveleket
gyüjtögettünk az erdóben és rajzlapokra ragasztottuk,miközben a
növényhatározót böngésztük.
- Annyira összenöttünk, hogy halála után
amikor az első alkalommal Anya megszidott szemtelenúl csak annyit
mondtam : Inkább te haltál volna meg.
Nem gondoltam komolyan és azóta is nagyon szégyenlem de annyira fájt!
Azóta Anyu is meghalt már és nekem őt is nagyon nehéz volt elengedni,
de erről már olvashattál a verseimben.Akkor már felnőttként szintén
egy évet ápolgattam, szeretgettem,egy éjjel amikor az ágya szélén ülve,
dolgos öreg kezét a kezemben tartva halgattam fájdalmas nyögéseit :
Imádkoztam és könyörögtem, hogy nekem bárhogy fáj is Isten szabadítsa
meg őt a szenvedéstől ,ha már nem gyógyíthatja meg. Nagyon szerettem
ŐKET. Ma is szeretem! Hogy feldolgoztam.-e , elengedtem -e őket nem
tudom. Először haragudtam azután tomboltam , ma már csak sírni szoktam
ha feltolulnak az emlékek. Tizenkét éve amikor az Anyukám meghalt
éppen elköltözőben voltunk Budapestről. A Velencei házat, Ő már nem
láthatta.
A koporsójába beletettem egy kis cédulát amire ráírtam a címet, hogy
meglátogathasson ! Ma már nem várom! Ma már tudom mindenki addig él
amíg valaki emlékezik rá. Ők ketten még most is élnek és élni is
fognak amig a mi családunk ki nem hal, mert gondoskodok róla ,hogy az
unokáim is szeretettel gondoljanak és emlékezzenek RÁJUK!