Kis kitérőt azért teszek (meg mindenre is, ez a nagyhelyzet), mert mostanában sikerül ilyetén szópárosokban beszélgetnem, mint az előbb villantott: illetve – illetően. Ez azért gyönyörű (és egyben mosolyogtató – de persze csak amolyan szánalmas vigyorra gondolva) mert a dallamos hangzásuk kellőképpen elfedi a mondandó ragyogását, vagy éppen az ocsmány bűzét.

Archaikus elemzésemhez – ismerve lelketlenségem valódi korát - ismételten gondolkodóba kellett zuhannom, de ehhez most, egy külső segítséget is igénytelenbe vettem.
Na nem akartam én ezt saját magam, hanem kérés nélkül elkezdte mondani a magáét – vagy úgy is mondhatnám a rámvonatkozóét.

Ismét lelkendezek, hogy ily átkozott – és kitérítem magam – szórémséget sikerült összekalapálnom: rámvonatkozóét. Példátlan korcs, egy magas és mély hangrendű magánhangzó egymás szomszédságában. Hurrá, grécsiné borbála sírforgásba menekül.

És itt az abszulútum, a kitérülés álcája, hogy mindezt miért is teszem? Hát már egyszer említettem: az elfedés, mismásolás és egyéb huncutságok világegyetemében kószálok, fogalmazhatok úgy is, ez a lételemem.

Aki kizökkentett a teljes értelmetlenségben fetrengő és a sötétbe bámuló kifejezéstelen tekintetet produkáló állapotomból, azt merte a fejemhez vágni – hogy egy magamnakvaló senkiházi förmedvény vagyok, ráadásul a megtévesztésem többévig sikeres működött (irányában farkasbőrbe bújt vörhenyes voltam), mert csak most vette észre ezt rajtam és emiatt a szemére hány. A sajátján kívül az enyimére is - többek közt azt - hogyha az előbb említett ótvar jellemem nem lenne a világ és a saját maga részére elég visszataszító, ott van hozzá a félelmetesen elhatalmasodott lustaságom is, ami bárkiben is gyűlölködést szíthatna irányomban.

Sikeresen felbőszített – mivel azt hiszem ez is célja volt – és ezért én is felvilágosítottam őt, amolyan igazi övön aluli stílusban, többnyire alpári-kocsis modorban – mivel úrilány/fiú neveltetésem mást nem is engedett volna – a személyét illető negatívumokról, persze a többségét jelentősen eltúlozva, a maradékot pedig égig nagyítva és ahogy illik, igaztalan vádaskodásokkal megfűszerezve mintegy az egészet.

Ezt csak a kronologikus egész miatt zagyváltam össze, mert a lényeg nem itt lakik, hanem majd egyszer megkérdek valami okosat, hogy hol. Nahát.
Azért szögelt fejű lettem ez vitathatatlan és köszönhetem mindezt ennek a kis afférnak, ami nélkül igazán elveszettnek érezhetném magam, nagyreményű önsajnálkozásba merülve.

Végigfutottam gyorsan eddigi éltem, és meg kellett állapítanom, hogy alapvető igazságok rejtőzködtek szavai között és ezt igyekezett durva stílusban nem véka alá rejteni.

Igen magamnak való vagyok.
Sőt.
Mindig is ilyen voltam.
Barátságot mint olyat nem ismerek.

Ez nem is olyan elkeserítő, nem kell aggódni.
Nem lesz itt agonizálás, hogy jaj, elcsesztem a kibaszott életem, meg ilyenek.
Nanem.
Ez is, mint minden más, csak egy egyszerű tény, ami van és kész.
Olyan mint minden.
Lehet vele foglalkozni, de lehet félrefordítani a fejet.
Ez úgyis nagyon megy.
Ha büdös van, befogom az orrom, ha csúnyát látok, befogom a szemem, ha hulladék vagyok, majd egy igencsak és minden kétséget kizáróan értékes embernek képzelgem magam.
Ennyi az egész.

Utózihálás:
Biztos lesznek a megbotránkozók, akiket a néhány gondosan elrejtett csúnya szó, a mélységekbe taszít. Hát majd dobok rájuk néhány marék földet.
Ezt csak azért írom, mert nincs harag, hihi.