- A legjobb döntés született - fogad a doktornő, és hellyel kínál. - Az édesanyjának óriási peche volt! Levált egy darab a rögből az oldás során. Mikor bekerült a kórházba, nem volt műthető állapotban. Két éve sikerrel járt ez a kezelés, abban bíztam, most is hasonló eredménnyel járhatunk. Direkt a kisebb hatású vérhígítót kapta, hogy elkerüljök a leválást, de sajnos közben levált egy darab. Örüljünk, hogy nem otthon történt! Örüljünk, hogy a mentők nem öt óra múlva jöttek, mert lassan ott tartunk, hogy már mentő sem lesz.
- Miért nem vitték rögtön az OPNI-ba, ha tudták, hogy három órán belül meg kell kezdeni a kezelést? -kérdezem elszántan.
- Nézze! Az ügyeletes doktornő jól döntött, amikor megszervezte, hogy végül az OPNI-ba kerüljön. Az édesanyja az ország legfeljettebb stroke központjában van. Végülis időben megkapta a kezelést, és csak ez számít, higgye el! Az, hogy hol találtak vénát, hogy hova vitték CT-re, annyira lényegtelen!
- Köszönöm, doktornő! - mondom neki.
Pontosan nem tudom, mit köszönök, de látom már, hogy azt kell tennem, amit elvárnak tőlem, és most úgy érzem, ezt várják el tőlem. Hát, szépen megköszönöm, hogy végülis időben megkapta a kezelést anyuka, és hogy az ország legfejlettebb stroke központjába szállították.

A szobában a cuccai még érintetlenül állnak. A szobatársai érdeklődnek, megijedtek ők is. Összepakolom a holmijait.
- Olyan jól összebarátkoztam az édesanyjával - mondja a másik ágyon lévő hölgy. - Elkérhetem a telefonszámát? Majd érdeklődöm felőle, és imátkozom érte.
- Persze! - nézek rá hálásan.

Tíz óra ötvenötkor megint ott toporgok az intenzív előtt. Az ajtó félig zárva. Pontosan nyitnak.
Tizenegykor végre beengednek. Anyuka kétségbeesetten kapkodja a levegőt.
- Mi a baja? - kérdezem a nővérkétől.
- Nem akar a pelenkába pisilni - válaszol szemrehányóan a nővérke.
- Itt vagyok, mami! - puszilgatom meg a homlokát.
Megpróbál rám mosolyogni, de a kétségbeesett sóhajtások nem maradnak el. Megpróbál oldalra fordulni. Segítek neki. Középről az infúzió csöve lóg le, az ekg zsinorjai belepik a testét, az orrába az oxigén csöve. A hirtelen muzdulatoktól össze-vissza gabalyodik ez a sok madzag. Néha ráfekszik az infúzió csőre. Attól félek, kiszakad a nyakából a tű. Próbálom kiszedegetni a madzagokat a válla alól.
- Mibe segítsek? - kérdezem, miközben igyekszem megnyugtatni a simogatásommal.
- Nővérke! Nem lehetne ezt a pelenkát levenni róla?
- Hozzak ágytálát, Emese néni?
- Ágytálba' már jók vagyunk! -nézek a mamira cinkosan.
Anyuka megszorítja a kezemet és bólint.
- Pisilni kell, különben kénytelenek leszünk hólyagkatéterezni - jegyzi meg figyelmeztetően a nővérke.

Még egy cső. Te jó ég! Még a gondolatától is rosszul leszek, hogy még egy csövet rakjanak a mamiba.
- Ha azt akarják, hogy pisilj, hát pisilni kell. Hallod, mami. Semmi mást nem szeretnék úgy, mint azt hogy pisilj nekik. Most ők dirigálnak, de ha kikerülsz innen visszajövök és leboxolom mindet.
Anyuka mosolyogva néz rám. Kicsit megnyugszik. Közben megérkezik az ágytál.
- Én szeretném alárakni -szólok a nővérkének.
- Köszönöm, de ez az én dolgom.
- Igen, de ez az én mamám!
Nem vitatkozik velem tovább, látja, hogy nehéz eset vagyok, rám hagyja.
- Micsoda luxus, igaz mami! Ágytál, nem pelenka! Díjazod? Kivételezett vagy! -súgom cinikusan mami fülébe.
Rám néz, mosolyog. Megértette, hogy nekünk is szövetséget kell kötnünk ellenük.
Megtesszük, amit csak akarnak, de a lelkünket nem lehet bepelenkázni!
Az együttműködés eredményeképpen az ágytál nem marad üres. Mikor konstatálom az eredményt boldogan ölelem át a vállát.
- Ügyes vagy, mami! Ügyes vagy! Olyan büszke vagyok rád! -és olyan boldogságot érzek, mint egy csatát nyert hadvezér.
A pelenka kibontva még mindig ott van alatta. Most már biztos, hogy ez volt az oka a hánykolódásának. Látom az arcán a megkönnyebbülést. Szorítja a kezem, bocsánatkérően néz rám.
- Ez nem a te szégyened! Hallod? Most nem számít semmi. Itt nem ismer téged senki, csak én ismerlek, és akkor is szeretlek, ha így látlak téged. Meg fogsz gyógyulni, és újra fogsz járni. Nem marad így örökké, csak addig kell kibírnod, míg ez elmúlik.
Közben a természet a maga törvényei szerint elvégzi a munkáját. Leoldom róla a pelenkát, igyekszem tisztára törölni. Magam is megdöbbenek rajta, mennyire szívesen teszem mindezt. Az ágyat elborítja a sárga folyadék.
-Nővérke! Legyen szíves! Hamarabb vettem el az ágytálat, mint kellett volna. Az én hibám, de tisztába teszem. Ne haragudjon.
- Majd megoldjuk. Kérem, menjenek ki! - szól a többi látogatónak is, és kiküldenek a folyósóra, míg rendbe teszik mamit.
Negyed óra múlva frissen húzott ágyneműben, illatosan ott vár a mamám.
Szomorúan néz rám.
- Jól tetted! - mondom suttogva. - Szard le őket, mami! Szard le őket! Dolgoztasd meg a nővérkéket, ha rosszul bánnak veled.
Olyan hálásan néz rám, mint egy rossz gyerek, aki nem kap büntetést a csínytevéséért.
Sosem hittem volna, hogy ilyen helyzetben szeretem meg újra a mamám. A szövetség, amit ez a kiszolgáltatott helyzet szült végérvényesen összeköt bennünket. Biztosan tudom, hogy mindent ért, csak beszélni nem tud, és iszonyú büszke vagyok rá, amiért a maga módján fellázadt a sorsa ellen.