Most, hogy elkezdtem olvasni Füst Milán A feleségem története c. regényét, az abban lobogó érzelmi téboly megvilágítja – mint tűz fénye egy totemoszlopot – a kérdést. A kérdést, amit már régen fel szerettem volna tenni magamnak, hogy tudniillik ember vagyok- e én egyáltalán, s ha igen, miért hogy mégsem?
Ugyanis minden azt sugallja: embernek csak akkor neveztetünk, ha eltelünk ilyen- olyan szenvedéllyel. (Ráadásul ezelőtt Márai A gyertyák csonkig égnek-ét olvastam, amiben szintén hatalmas érzelmek tombolnak s mozgatják a szálakat, még egy okot adván a fenti kérdés jogosságára.)
Mert, akárhogy pszichoanalizálom magam (időnként el kell végezni ezt a fajta önvizsgálatot, már csak a rend kedvéért: tudjuk merre, hány méter), magamban nem tudok felfedezni egy fikarcnyi szenvedélyességet sem. Valóban ilyen se hús, se hal forma volnék, ahogy szokták mondani? Mert mik is ezek az un. Szenvedélyek? (Az olyan dolgokat, hogy zabálhatnék, ihatnék s hasonlókat most nem tárgyalom, meg különben is, szerintem más kategória.)

Vegyük csak sorra:

• A Féltékenység. (Ami, tudvalevő, a beteges szerelemféltés következménye.) Ezt egy az egyben ejthetjük is; semmi közöm hozzá. Nem mondom, feleségemmel szeretjük egymást, de csak úgy öregesen, ahogy már a huszonvalahány éve házasok szokták: parázs ez, a valahai nagy lángolás parazsa, amire csak néha-néha dobódik egy-egy marék száraz szalma vagy papírgombóc – rutinosan szeretkező testeket látunk ilyenkor a fellobbanó fényben, a nem túl távoli bokrok takarásában. Féltékenység, ha lehet, inkább az én irányomban.
• A Vágy. Azaz a kéjvágy. Már csak az kéne! Semmi se hiányzik jobban, mint egy fáradságos vadászat eredményeként egy öncélú kéjelgés az orgazmus igen-igen halovány reményével! Állj a csapóajtóra!
• Egy Igaz Őszinte Szerelem. Na, ezzel már más a helyzet. Vajon eltolnám-e egy Igaz, Őszinte Szerelem kezét, ha felém nyújtaná? Valószínű, hogy nem! De, itt rögtön felmerül két probléma. Az első a bűntudat. Vajon, hogyan is nézhetnék feleségem szemébe, hátam mögött az Igaz, Őszinte Szerelemmel, amint láthatatlan kezével a tarkómon birizgál, hajamban turkál?
  Valószínű, válás lenne a vége. Kell ez nekem?
  Tapasztalatból tudom, az igazi, nagy sorstragédiák mindig a váláskor veszik kezdetüket. Mert mi van – s ez már a második probléma -, akkor, ha kiderül, ami nekem tornádó, pusztító vihar, az az Őszinte, Igaz Szerelemnek csak egy szélroham, ami aztán szellőcskévé szelídül, s végül beáll beáll a szélcsend. Hogyan ölelkezhet a ciklon a szélcsenddel? Vagy netán, ha fordítva esik meg a dolog. Azután sompolyogjak vissza behúzott (szó szerint!) farokkal?
  Másrészt, az írói vénának kétségtelenül használ egy Igaz, Őszinte Szerelem. Tudvalevő, hogy a költők csak akkor tudnak korszakos verset írni, ha előtte elfogyasztanak legalább két vekni Igaz, Őszinte Szerelmet, s ráhörpintenek egy pint (másfél liter) reménytelen, alias plátói szerelmet. Semmi sincs hasznosabb ennél az ihletet tekintetében.

Tehát zsákutca minden irányban. Mégis… mégis mi ez az éhség bennem? Ennyi idő és zűrzavar után is… Szereleméhség. Úgy látszik, ez nem múlik el soha.

Mostanában, ha valaki kiejti előttem azt a szót, hogy kapuzárás, vagy naplemente, felforr a vérem, s szeretnék összetörni valamit.