Ma eléggé magam alatt vagyok. Ez az érzés ugyan sokszor rám tör, de mindig gyorsan el szokott múlni, mivel úgy gondolom, hogy "ezt én nem engedhetem meg magamnak!"- mármint a szomorkodást. Hiszen egyfajta harcot vívok. És ebben a "háborúban" nagyon fontos megőriznem a testi- lelki egészségemet, mivel a barátok támogatásán túl is csak magamra számíthatok. Ha végiggondolom mi-mindent értem el az elmúlt 2, 2 és fél évben, mióta "újrakezdtem az életemet", sok szép dolog eszembe jut: sok buli, koncertek, táncház, sok olyasmi, amire nem is számítottam, sőt nem is kellett egy idő után már küzdenem értük. Hiszek is benne, hogy a fejlődés jó dolog, és én soha nem hagyhatom abba. Csakhogy. A lényeg, a helyzetem mit sem változott. Ma is írt nekem E., az amerikai, internetes barátom egy gyönyörű levelet. Arra biztat, találjam meg a lelki társamat egy férfiban, akkor leszek boldog. És hát tudom, hogy az a baj, hogy nem hiszek ebben. Egyáltalán nem ismerek férfiakat, nincsenek férfi barátaim, azt szoktam gondolni, hogy számomra a pasi olyan mint a panda-maci, csak ha elmennék Kínába az állatkertbe ...
És a nem-létező férfiak közt találjak lelki-társat, nem túl nagy kívánság ez egy kicsit?! Pedig tudom, hogy a probléma valahol itt van elásva. Eddig minden "kapcsolatom" a pasikkal valahogy ilyen volt: "Hát arra, hogy legyen egy pasim, arra ő is jó." "Hát arra, hogy 30 évesen anya legyek, ő is jó, jobbat úgysem találok." Tudom, sokakat ez megbotránkoztat. De nekem jólesik kiírnom magamból. Arról megvagyok győződve, hogy az élet egyik értelme az, hogy tovább kell adni. Hiszen gyerekkorunk óta minden erről szól, amikor kislányok vagyunk babákat öltöztetünk, fésülgetünk, papás-mamást játszunk. De aztán jönnek az iskolák, (nekem főleg az egyetem tett be.) És az ősi ösztönök valahogy feledésbe merülnek. Na persze nem örökre. Velem az történt, hogy megismertem pár évvel ezelőtt a barátaimat és az a sok szeretet, amit tőlük kaptam, kinyitotta a szívem. Rájöttem, hogy eddig csak azt hittem, tudom milyen a szeretet, de fogalmam se volt, milyen valójában. Rájöttem, hogy jó mélyre elástam magam, és most szépen apránként kell visszaszereznem az életemet. Hát igen. Azt hiszem erről már írtam. Mindig csak magamat ismételgetem.
Ez a lelki társ dolog az, ami ma nem hagy nyugodni. Mert minden jel arra mutat, hogy E. az én lelki társam, csakhogy messze lakik, sok évvel idősebb és felesége van, meg egy lánya. Olyasvalakit kellene tehát találnom, mint E. De hol? Az a nagy kérdés, vajon, hol? E. és én egyet gondolunk a politikáról, irodalomról, az emberi méltóságról, szabadságról, és ezek számomra nagyon fontos dolgok. Mi van, hogyha én mégsem illek bele ebbe az országba, ebbe a miliőbe, más van bennem. És ezért nem veszik észre a férfiak, hogy milyen szép vagyok. Bezzeg Olaszországban, a szép fekete pasik, (akik olyanok voltak mint én) jó mélyen a szemembe néztek, nem fordultak el. Úgy éreztem ugyanolyan a szemük, a bőrük, a hajuk, a mentalitásuk, az életigenlésük, a lazáságuk, a szenvedélyességük, mint az enyém. Itt nálunk, mindig azt érzem, a férfiak hidegek, és keresztülnéznek rajtam, mintha levegő lennék. Ezek szerint olaszul kéne tanulnom ...
Azt hiszem mára abbahagyom. Panaszkodás helyett inkább a feng-shuit csinálom tovább a hétvégén. Ha egyszer szeretem a Mediterránumot, kell néhány erre utaló dolog a lakásba. (Pl. jó lenne, ha ott lenne a tenger nem messze:)

Mindenkinek jó hétvégét!