Végre suliszezon, tegnap óta újra lógok, mint egy kisiskolás, akkora élvezettel. pontosabban: természetesen. ha már ilyen csúfosan kényszerpályára kerültem, a lehető legjobban távol kell tartanam magamtól az Ártalmat. -még a kényszerTanok csakcsak, de a kényszerkörnyezet... derűs és sziklaszilárd, szomorú Ghta, hol vannak a zennézeteid, ellenállsz? így nehezebb. így nehezebb? 

"ha nem tudjátok, merre mentek... ne induljatok el" -szól az ősi dallam. köszönöm, Viktor.

Viktor, hol vagy. mindegy. bármikor elindulhatsz. haza is jöhetsz. (Viktor az ismeretlen hős. jön, megy. először egyedül akartam aludni mellette, aztán nélküle már vele akartam aludni. most pont eltűnt, mintha hiányozna, ami zavar az erőben, hisz nem engedhetek magamnak olyan lazaságot, mint a ragaszkodás. Hogyne. szépen néznénk. persze, persze.

megint szuicid gondolatok rebesgetnek (engem:), régen, nagyon régen volt ilyes, biztos valami megtudatmódosított mostanában. a szélsőséges táplálkozáshoz is visszatértem, mondjuk abba lassan halok bele. na, nem baj, lesz más. jövöépítő és destruktív tervgondolatterveim hatalmas csatákat vívnak. én meg kis döntésekkel egyszer erre, egyszer arra (csapódom?).

nah, ide kell írnom, mert a kes papírban csodálatos egymásratalálással magamévá tett (mi az, hogy enyém, na de Ghéta:)  gyönyörű naplócsodám -nincs a közelben. simple.

délelőtt még új a város. zenit kávézó. csak a nyugodt emberek. -mindenki elsietett dolg/tan. csak a nyugalom marad az utcákon meg a fény. vagy én vagyok elvarázs?

most, hogy minden semmi, elgagyogok magamban. ki ellenem, ha..

se több, se kevesebb.

minden egy. Isten velünk.