A büntim letelt. Végre újra itt lehetek. Pontosabban itt lehetnék, ha nem kapnék új "megvonást". Csak ezúttal nem a szülőktől, hanem a lelkiismeretemtől. Már nincs hátra sok idő évvégéig. Nyakamba szakadtak a dolgozatok és a jegyek sem arra kacsintanak ahová kéne. Ohh az idő! Ha két kézzel szorna rám a nyugalmas percekből, akkor sem lenne elég.

Mégis úgy kell, hogy legyen, hogy az ember tudjon szakítani arra időt, ami igazán fontos neki. Természetesen fel fogok látogatni hozzátok, és minden szabadidőmet rátok "költöm" majd, ezt megígérem:)

De ha nem sikerül olyan nagy aktivitással, akkor kérlek bocsássatok meg.

Akkor sem szűnök meg rátok gondolni, ha a matek felé görnyedek. Szemem a tanköny betűibe mélyedve sovárog majd a ti szavaitok, szép gondolastaitok, verseitek, novelláitok, szösszeneteitek (stb.) után.

Jaj, bocsássatok meg, ha nagyon elhúztam a dolgot -s őszintén már egy kis önsajnálatot is vegyítettem a szavaim mögé-, de annyira hiányoztatok, és most hogy elméletileg felszabadultam a szülői szigor alól, nyomaszt a gondolat, hogy én magam ítélem magam rabságra.

(Köszönöm a hozzászólásaitokat a büntiről szóló bejegyzésmhez. Nagyon jól esett. Még pityeregni is elkezdtem, de ez titok. Ugye nem mondjátok el senkinek?!:)