Egyre jobban görcsölök a suli miatt, van is miért!!! Marhára elhanyagoltam egy csomó mindent. Tudom, hogy az Öregúr segíteni fog, eddig is mindíg kihúzott a bajból, de már unom, hogy mindíg tömérdek macerát szakasztok a nyakamba a trehánysággal.

Nem tudom, hogy de meg kell csinálnom. Ha lehet anélkül, hogy belehülyülnék. Nem vagyok benne biztos, hogy ide való vagyok. Valami szakma jobb lett volna. Ráadásul a kedvenc édesanyám nem tud semmit. Nem is kell. Van elég baja.

Hétvégén, most először sikerült beszéltetnem aput. Hihetetlen élmény volt. Még soha nem mesélt magáról, meglehetősen zárkózott, mióta összerogyott, még nehezen is beszél. Tudtam, ha most nem kezdek el kérdezni, talán nem lesz már rá lehetőségem. Nagyon beteg, és nem lehet tudni, mikor indul el megállíthatatlanul.

Anyu egyre vékonyabb, és egyre alacsonyabb. Kezd összemenni. Nem csodálom. Biztos vagyok benne, hogy én ezt a sújt nem bírnám ki, amit ő cipel napra nap.

Hogy mi a legdühítőbb? A tehetetlenség. Nem tudok mit tenni, nem tudom könnyebbé tenni egyiknek sem, semmit, semmit, semmit nem tudok tenni. Gyűlölöm.

Szóval most éppen nem vagyok jól. Túl sok a görcs, és félek szembenézni magammal. Pedig akkor, ha tisztán látnék, már nem lenne félelmetes, nem kellene tovább rettegnem, csak feladatok lennének. De nem vagyok rá képes. Mostanában nem.

Nagyon kellene valaki mellém, aki erős, aki melett nyugodtan lehetek gyenge, pici, de erre a Kedves nem igazán alkalmas. Azt hiszem fiatal még, vagy nem elég empatikus, nem tudom. Egyszerűen csak nagyon szeretnék megölelni valakit, elbújni a világ elől, kisírni magam, és hallgatni a sok szeretetteljes csacskaságot, amit ilyenkor az ember megkap. Igen, FÉRFI lenne optimális erre a feladatra. De ha nincs?

Azért mindent meg fogok tenni azért, hogy minden épkézláb formát öltsön az életemben minél előbb. Addig meg nem BŐGNI!!!

Na azért!