Nagyon rosszul érzem magam bőrömben. És nehezemre esik mosolyogni, és hinni abban, ami soha nem jön el, és úgy tenni, mintha minden rendben volna.
A múlt héten volt egy randim, ami rosszul végződött. Én mondtam azt, hogy ne találkozzunk többet. Akkor még nem fogtam fel ilyen negatívan. Valaha azt tanultam, hogy az élet csak tapasztalat. Mindent úgy kell felfogni, hogy mi a tanulság belőle. Hát igen. Pont ezzel a tanulsággal van bajom. Nem vagyok a helyemen a világban. Soha senki nem fogja megtudni ki is vagyok valójában, sose fogom megmutatni a bennem rejlő értékeket. Soha nem fogom megismerni azt a nagyszerű, csodálatos férfit, akinek ugyanaz van a szívében, a lelkében, mint az enyémben. Feleslegesen születtem, feleslegesen élek egy egyre őrültebb világban, ami másról se szól csak a félelemről. "Kislányom erről nem szabad beszélni." - ezt hallom mindig az anyukámtól. Iszonyú érzés, hogy nem mutathatom meg magam, hogy: "Hé itt vagyok, ilyen vagyok, szerintem ez a normális."
Volt egy furcsa dolog azon az estén, amikor randiztam. A pasi szerint azt mondtam:
- Úgy éreztem egyedül vagyok, mindenki magamra hagyott.
Én erre a mondatra nem emlékeztem. (Ő persze bizonygatta, hogy ott volt nem hagyott magamra. És ez tényleg így volt.) Csakhogy én mégis nagyon egyedül éreztem magam akkor este; egyedül a világon, és még most is így érzek:((