Mivel már jó az idő, az iroda ablaka szinte állandóan nyitva van. Gyakran behallatszik a rigók telefonhangokat utánzó fütyülése, amit először teljesen komolyan vettem és mérgelődtem, hogy miért nem veszi már fel, akinek ilyen sokáig kolompol a telefonja.

De sok minden más is behallatszik, amit viszont rosszul esik hallanom. Az órákig visító autóriasztó idegesítő hangja mellett még egy hang van, ami megpróbálja az idegeimet. Sőt ez utóbbi a lelkemet is gyakran bántja.

A mellettünk lévő épületben orvosi rendelők vannak, s hozzám legközelebb (mert az van legfelül) a fogorvosok dolgoznak – természetesen ők is nyitott ablakok mellett.

Időnként hallom a felnőttek kín-hangjait is, azért az nem visel meg annyira (remélem ez megbocsátható), de a gyerekek sírásától és jajgatásától mintha a szívemből induló fájdalom-gombóc feszülne a torkomnak.

Megáll a munka a kezem alatt, a gondolataim a fejemben, s képtelen vagyok nem meghallani amit pedig szeretnék kizárni a hallási tartományomból.

Így jut eszembe a zene. Kazettát keresek, a magnót kicsit nagyobb hangerősségűre állítom, s lassan le tudom nyelni a gombócot a torkomból.