Aztán bedugtak egy evangélikus gimnáziumba, ahol nem tudtam tartani a tempót és nem is akartam. Akkoriban ismertem meg J.-t, és annyit lógtunk, hogy végül kicsaptak. Anyámnak azt mondták, túl sok az igazolatlanom, de nekem a képembe mondta az osztályfőnököm, hogy nem tűrik meg a lázadó szellemiségű, felforgató elemeket. Mert bár az udvari kereszt-égetést nem tudták rámbizonyítani, tudták, hogy benne voltam a dologban. Mert bár sose buktunk le, mikor bent aludtunk az iskolában, kicselezve a takarítónőket és kutyás biztonsági őrt, aki egyszer, zárás után még végigjárta az iskolát, benézve minden zugba. Nem tudták, hogy már az első héten lenyúltam a padlás meg a tanári vécé kulcsát a tanáriból, mikor egyszer beküldtek vezekelni. Gyónni sose gyónhattam, mert evangélikusok voltunk. Pedig mindig elképzeltem, hogy térdeplek ott, isten telefonfülkéjében, a fal mögött a közönyös telefonkagylóval, aki végül szívrohamban, időelőtt feldobja talpát Isten szent színe előtt, mikor végighallgatja, miket követtem el. Nincs az a Miatyánk és Üdvözlégy-mennyiség, amely feloldozhatott volna.

Így végül átkerültem egy- még az evangélikus giminél is rémesebb és diktatorikusabb tanintézménybe,- ahol végleg kiirtottak belőlem minden lázadást. Akkoriban kezdődött a nihilizmusom, ami erőt adott, hamar cinizmusba váltott, és úgy ültem végig az órákat, olyan közönnyel, hogy olyan voltam, mintha már nem is élnék. De ott volt J., akivel rögtön találkoztunk iskola után. Az egyetlen lény volt, aki megértette, mit mondok, jóízűen kacagott a vicceimen, mindenen, amit mások „elviselhetetlenül brutális” feketehumornak tartottak. Rengeteg helyre jártunk polgárt pukkasztani, és egységünk bonthatatlan volt. Minden imádatomat neki szentelétem, az Istenre onnantól kezdve magasról szartam, elfelejettem imádkozni, és egy idő után hinni is. J.-hez szóltak az imáim, imádkoztam a szélnek, a gyökereknek a porlós földben, a felhőknek az égen, a napnak, a csillagoknak, és magas, kék törzsű fenyőknek, alattuk az acélos tavaknak, hogy ne igazolódjon be, amit valahol, mélyen mindigis sejtettem, és amitől rettegtem. Tudtam, hogy J. egy szép napon hátat fordít nekem, s beáll a sorba. Tologatni akartam, húzni az időt, és sokáig sikerült is.Sose voltam olyan boldog , mint vele. Keresztet cseréltünk, mint az oroszok, s testvérekké fogadtuk egymást. Néha azonban éreztem, hogy függőségem nem kölcsönös, s hogy J. talán nem szeret annyira,. Mint én őt. De elhessegettem a gondolatot, és együtt ittunk, és együtt szöktünk be éjjel a temetőbe, és együtt másztunk fel a düledező víztoronyba, és együtt kíséreltünk megőrülni a többnapi ébrenléttől. Gyerekek voltunk és én nem is akartam felnőni, de J.-n éreztem, hogy ő már továbbépne. Nem engedtem, amennyire tudtam, megpróbáltam visszatartani, holott tudtam, hogy neki van igaza. De akkor mi lesz az illúzióval? Aztán belépett a képbe az a srác, valami Tomi, vagy Peti? J. akkor lelépett, és sokáig nem láttam. Állítólag külföldre szöktek, Spanyolországba, Valenciába. Két hónap telt el így, és én végleg kiábrándultam mindenből és mindenkiből, de legfőképp magamból. Egyszemélyes pszichoterápiába kezdtem, s felderítettem, mik játszhattak közre ahhoz, hogy ilyen lett minden. Aztán egy júniusi napon apám felakasztotta magát. Hazaértem az iskolából, már sötétedett, a lakásban félhomály volt, azt hittem, senki nincs otthon. Ledobtam a táskám, és ettem valamit, aztán olvasni akartam, de sötét volt, felkapcsoltam a lámpát, és eltöltöttem így vagy egy órát egy lakásban –az akkorra már rég halott apámmal-. Csak egy fal választott el egyre merevebb, himbálózó testétől. Végül átmentem valamiért, fogalmam sincs, nyomasztó volt minden, mintha megéreztem volna. Benyitottam. Egy hegymászó kötélen lógott, keze összeszíjazva bőrövével. Olyan sápadt volt az arca, a szeme kidülledt, és nem is csillogott. Egy szusz se jött ki belőlem, hánynom kellett, aztán elájultam. Arra ébredtem, hogy anyám paskolgatja az arcomat. Nem érettem, mi történik. Anyám arca csupa könny volt, és a szobában már égett a villany.Egy pár- csodaszép pillanatig nem realizálódott bennem, hol is vagyok, ki is vagyok, és mi történt. Aztán hirtelen minden eszembe jutott, és sikoltanom és üvöltenem kellett.

J. két nappal később érkezett haza, s amint hallotta, mi történt, sietett hozzám, de én akkorra már dacosabb és ridegebb lettem minden addiginál. Először kiabáltam vele, és elküldtem a picsába. .Megmondtam neki, hogy nincs szükségem a segítségére. Később persze hamar megbékéltünk megint, de sosem lett régi a kapcsolatunk. J.-t iszonyatos bűntudta gyötörte, hogy nem volt velem két hónapig, és szakított a sráccal, s velem volt. De akkorra már nem igényeltem. Belefásultam. Anyám a temetés után közölte, hogy nem bír abban a lakásban tovább élni, s amíg nem sikerül eladnunk, elutaznak a kicsi faluba, ahol fenntartott magának egy apró parasztházat, s néha le is utazott, persze egyedül, mondván, hogy kell egy kis magány neki. Én pedig maradtam otthon, s elhajtottam a vevőket, akiket érdekelt a lakás. Elképzelhetetlen volt, hogy más lakjon ott. Hogy valaki kacagjon abban a szobában, ahol apám végül a halál mellett döntött.

Az isten fogalma nevetséges mesévé zsugorodott, s sokszor olyan indulat lett rajtam úrrá, hogy törnöm-zúznom kellett, ha csak az elvesztegett imákra gondoltam. A keresztet, ami a bejárati ajtó fölött lógott, megfordítottam, és röhögtem eszelősen horkantva. Akkoriban kezdtem el inni, s bár nem állandó jelleggel, mégis éreztem, hogy egyre jobban hozzászokom a görbe érzéshez, ahogy a sezmgolyóim, kissé imbolyogva megtelnek könnyel, s kisírhatom magam.

Anyám kinyitotta az autó ajtaját, s rám se nézve felment a lépcsőn, mögötte kullogtam, láttam vékony bokáját, ahogy kicsit imbolyogva egyensúlyoz a vékony cipősarkakon. A receptről nem szóltam neki. Befeküdtem az ágyamba, egy darabig hallgattam, hogy porszívózik odalenn, hogy dobálja szemétbe az üvegeket,szinte láttam, milyen esezlős sebességgel törli a polcokat, egyetlen szó nélkül, kiadva minden haragját, és minden csalódottságát az élettel kapcsolatban.