"Művész, ha gyötör a szegénység,
ha elhagy a reménység,
ne add el a lelkedet!"

Ettől persze, rögtön az én szemem is könnyes lett, nem mintha gyötörne a szegénység, vagy ilyesmi, csak valahogy ha Leának könnyes a szeme, az enyém is mindig az lesz.
Óra után azon törtem a fejemet, hogy mondhatom-e én magamra, hogy művész vagyok?
Mikor énekeltük a művészhimnuszt, biztosan tudtam, hogy ez nekem is szól, már pedig ha a művészhimnusz nekem is szól, akkor ugyebár, annak csak egy oka lehet, hogy én is művész vagyok. Legalábbis én annak érzem magam.
De mi a csudától lennék én művész?
Van könyvem?
Nincs.
Persze ma már bárkinek lehet könyve -mondják, - csak pénz kérdése az egész, de akkor is! Ha legalább lenne könyvem, akkor valamit odadörgölhetnék a nagyérdemű orra alá, hogy pofa be! Én művész vagyok, itt van ni. Papírom van róla.
Mert a papír mindenek előtt, hiába a technika és a merev lemez, a papír szava még mindig szent.

Szóval, mondhatom én, hogy művész vagyok, de csak ott a kocsiban, magamnak, hacsak nem akarom, hogy rajtam röhögjön az egész világ.
Ó, hiszen a legtöbb művészen mindig röhög az egész világ! -vigasztalomk magam.
Miért is ne! Bánom is én! Csak röhögjön a világ rajtam, én meg röhögök a világon. Elvégre ez is a művész dolga! Kacagni kell, amin sírni volna jó, de valahogy mégiscsak meg kell találni a kincset, amiért élni érdemes, ha nyakig kell kotorászni a szemétben érte, akkor is.

Művész vagyok, hát persze! Hiszen nincs semmi másom, csak a lelkem. Na, jó! Itt vannak persze a gyerekeim, meg a férjem, de az nem az enyém. Hozzám tartoznak és én hozzájuk tartozom, de ami igazán az enyém, az csak a lelkem.
- Úri passzió az írás! - mondta az egyik ismerősünk, mikor nagy bátran azt mondtam neki, hogy írok.
Persze, ha hozzá tettem volna, hogy szabadidőmben... és nem azt mondtam volna, hogy írok, csak azt, hogy: irogatok, na az úgy mindjárt egészen más!
Az, akár még dicsőség is lehetett volna; lám, lám! Felnevel négy gyereket, ellátja a háztartást, besegít a könyvelésbe, és még irogat is....
Nagy sóhaj, kis irigység, és a boldog tudat, hogy "én ezt az embert ismerem."
Na, de így! Ott állni egy másik emberrel szemben, aki ír...
Micsoda lúzerség! Szegény. Semmi karrier, semmi egzisztencia, a gyerekei is felnőttek, mehetne már dolgozni! Ő meg kínjában ír...
Elnéző mosoly, hangtalan részvétnyilvánítás.
Pedig, csak annyit kellett volna mondanom: szabadidőmben... irogatok.

Nem! Én nem irogatok. Én író vagyok!
Nincs még ugyan könyvem, és azt sem mondhatni, hogy naponta ötven oldalt megírnék, de író vagyok.
Sőt! Művész vagyok. Művész vagyok, mert már énekelni is tanulok, és ha szavalok, kiterítem a lelkemet, csakhogy elmondjam más verseivel, amit nem mondhatok el senkinek: hogy "lélek vagyok!"
Mert a lélek leginkább versekbe bújik, és hangjegyekbe rejtőzik, vagy színekbe öltözve ejti ámulatba a világot. Mert a léleknek nincs joga. Az csak fáj, vagy öntudatlanul szárnyal, nem törődve a veszéllyel, hogy a magasság és a mélység édestestvérek, és aki fent jár, annak alá is kell merülnie.
Hát, persze! Én művész vagyok! És nem érdekel, a világ, ha kikacag, a lelkem nem eladó!

- Nem eladó? - gúnyolódik a hang, szokásához híven. - Akkor mit számít, hogy olvasnak-e, s miért fáj úgy, ha nem szólnak hozzád sokan.
- Nem számít. Nem számít- ismételgetem magamnak megszeppenve!
- Hiszen tudod, hogy megy ez! Ha te szólsz hozzá, ő szól hozzád. Író ő is -olvasóra vár. És rád talál, akire rátalálsz. Vonzások, és taszítások. a befektetett munka egyenesen arányos a megtérüléssel. Az életben szabályok vannak, művészkém, ezalól nincs kivétel.
- Hát, persze... persze! De mit ér ez az egész, ha csak azért szól hozzám, mert én is hozzá szóltam! Az én lelkem nem eladó! -felelem dacosan. - Ha nem, hát nem!- rántja meg vállát a hang.- Akkor be kell érned a tudattal, hogy olvasnak. vagy érd be a belső hanggal, amely vezérel! Hiszen tudod: magadat nem csaphatod be soha! Nincs is szükséged másokra! Legfőbb bírád önmagad vagy.
- De én adni akarok! Adni! Miért olyan nehéz ezt megérteni?
- Nos, barátocskám. Adj. Adj, és ne várj semmit cserébe.
- Csak egy kis jó szót... csak egy kis biztatást...- nyöszörgök elgyötörten.
- Rendben. Megyegyeztünk! - kacsint rám gúnyosan. - A lelkedet akarom.