Hát, c'est la vie, rázom meg magam, és előveszem a jól bevált sors elméletemet: eddig tartott. A világ mozgásban van, rosszkor volt rossz helyen - mit lehet itt már tenni?
Persze bosszant, hogy integrációról beszélnek, és aggódnak, hogy a kisebbségre most rázúdúl a népharag... Na, legalább kicsit másról is szól az élet, mint a közelgő ünneplésről -jegyzem meg magamban cinikusan, de közben üvölt bennem a tehetetlenség: a fene egye meg! Mégsem lett volna szabad megtörténnie ennek az egész szörnyűségnek!

Körülbelül egy hónapja történt, hogy lomtalanítás volt a faluban, és egy cigány családnak adtuk a kiselejtezett matracainkat. Nem fért be a kocsiba a két matrac, úgyhogy felajánlottam, segítek elvinni a másikat.
- Jaj, ne fradjon naccság!- szólt zavartan a nő, de valahogy elszánt voltam, úgyhogy bepakoltam a matracot a kocsiba, és utánuk mentem.

A falu végén van egy utca, ott laknak, ahogy a többi hozzájuk hasonló is ott lakik. Nem is jártam még ott, mióta ideköltöztünk. A sarkon leállították az autót, az asszony odajött, aztán ugyanolyan zavartan mondta, mint az előbb:
- Itt már jó lesz naccsága, majd innen már elvisszük. Rossz az út, nem való ennek a szép kocsinak.
- Vállalati autó, nem lesz semmi baja -mosolygok rá.
Látja, reménytelen eset vagyok, úgyhogy visszaszáll, én pedig követem.

Tényleg rossz az út, de különösebben nem érdekel. Teljesen leköti a figyelmemet a látvány. Kicsit úgy érzem magam, mint aki leskelődik. A faluban valahogy sosem tűnt fel, hogy ők másképpen élnek. Az udvarokon láncra verve a kutya, sehol virág, de mindenhol rengeteg gyerek.
Végül megérkezünk a célunkhoz.
Újonnan épített emeletes ház. Kívülről ugyan nincs bevakolva, de azért hirtelen meglep, hogy most építették.
- Na, ugye! - húzom ki magam diadalmasan! - Tudtam én, hogy ezek nem "olyanok!"
Hanem ahogy leáll az autó elkezdenek kifelé jönni a házból az emberek. Először egy idősebb nő biceg kifele, aztán egy férfi, majd egy gyerek, meg még egy, meg még egy... Mint abban a mesében, ahol a gömböc lenyelte a lakókat.
Körbeállják az autót. Látom, nem hisznek a szemüknek.
- Ennek a fiúnak a kocsi a mindene- mutat rá büszkén a nő az egyik gyerekre.
- Na, akkor szállj be! Elviszlek egy körre! Húzza a vállát szégyenlősen, látom, nincs az a pénz, amiért beszállna.
- Ha, nem, hát nem. Ki akar jönni velem?
- Én elmegyek - nevet rám egy kislány magabiztosan.
- Én is!
- Én is!
Hátra ülnek, egymást ölbe veszik, de előre egyik sem ülne.
- Na, gyere már! Látod meghagyták a helyedet mellettem!- szólok a fiúnak.
Most már nem tiltakozik. Beszáll ő is.

Elindulunk. A világ leggazdagabb emberének érzem magam. Ott ül egy csapat gyerek mellettem, és ámul azon, ami nekem már fel sem tűnik.
Persze nem bírok ellenállni- megmutatom mit tud a kocsi: gyorsulás, fékezés, cikk-cakk. Ő pedig visonganak, kacagnak.
Egy óra múlva véget ér a mulattság. Talán jobban sajnálom, mint ők.
Többet nem jöhetek.
Ok nélkül mégsem állíthatok oda, hogy na fiúk! Ki jön velem kocsikázni?
Egyébként is! Milyen idétlen dolog. Eljátszom itt a milliomost, pedig csak máshova születtem.

Mennyire nem tudunk róluk semmit!
Hogyan lehet így élni? Ennyi ember egy házban? És az a megalázkodó hang:
- Nem kell naccság...
Eszembe jut, mikor felvett anno egy cigányfiú stoppal. Ő mesélte, hogy ahol ő nőtt fel, ott megdicsérték azt, aki lopni tudott. Ő mesélte, hogy beleszeretett egyszer egy magyar lányba, de aztán nem lett belőle semmi, mert sem a lánynál, sem náluk nem fogadták be őket.

Nem tudom, változna-e valami, ha kicsit többet tudnánk róluk.
De változtatni egy népcsoporton egészen biztosan nem lehet úgy, ha nem veszik figyelembe az ő szokásaikat, értékeiket...
Akkor legalább lehetne tudni, mikor kell futni...
Mert a tigrissel sem áll le vitatkozni az ember.
De így! Így csak a szomorúság marad, a félelem és az értetlenség.