Aztán ma délután megnéztük az Én, Pán Péter c filmet, és megint az a szörnyű érzésem támadt, hogy lehet, hogy mégsem kell szégyelnem magam azért, ha nem úgy viselkedek, ahogy elvárják tőlem.
A film igazából a Pán Péter megírásának története. Adva van egy középszerű író, egy középszerű házassággal -naná, hogy a történetei is középszerűek lesznek.
Mondtam én, hogy írni csak az életével írhat mindenki- húzom ki magam büszkén. Aki középszerűen él, az középszerűen is ír - nincs mese, úgy kell élni, hogy érdemes legyen az ember lelke az írásra.
Persze könnyű ilyen fellengzős dumát nyomni, de akármilyen okosnak is hiszi magát az ember, a történeteit nem nagyon válogathatja meg, azokat legfeljebb megélni lehet.
Nos, pontosan ez történt a mi középszerű írónkkal is. Egy szép napon, amint a parkban irogatott, belebotlott egy családba. A család: négy fiú, akinek özvegy az anyjuk, és persze Kate Winslet személyében -gyönyörű. Csak játéknak indult -az író el akarta kápráztatni a fiukat a történeteivel, de aztán valami sokkal komolyabb lett belőle. Az íróval megtörtént a darab, amit érdemes megírnia. Elviszi a fiukat Sohaországba, a helyre, ahol addig egyedül élt. A helyre, ahol képzelettel minden valósággá válik. A helyre, ahova bármikor elmenekülhetsz, ha becsukod a szemed.

És persze, mert az író élete már rég nem mondható középszerűnek, a darab óriási siker lesz.
De kit érdekel ekkor már a siker?
Ami igazán fontos, az az, hogy volt egyszer egy középszerű író, aki megélte a történetét.

Mi leszel, ha nagy leszel?
Már tudom, hogy rossz volt a kérdés, mint oly sok kérdés, amire nem tudtam a feleletet.
Mert mindenki kap egy történetet -van aki hamarabb, van aki később, csak menni kell az úton, ahol nem jártak még - mert a tiéd.