1956. október 23, délután négy óra. Számomra zongoragyakorló az ének teremben. Nagy terem, és félek, mert így üresen nagyon
visszhangos az akusztikája. Keveset játszom a zongorán, inkább
figyelem a Hungária körút zaját. Jönnek-mennek az autók.
Félelmetes hallani a visszhangot és a távoli zajokat. Az előző
éjszakán is rosszakat álmodtam, mert tudtam, hogy kedden délután ebben a Nagyteremben fogok egyedül gyakorolni.

Szerdán reggel, mint minden hétköznapon, hatkor van az ébresztő
az intézetben. Most nincs, de L. Józsi mondja a hálóteremben,
hogy nem járnak a trolik. Tényleg, furcsán csendes a Hungária
körút, innen a harmadik emeletről figyelve. Mi azonban annak
örülünk, hogy nem kell felkelni. Örömünk rövid ideig tart, mert
egy tanár néni érkezik a nevelő úr helyett. Mondja, hogy keljünk
fel, és ma ő lesz velünk a társalgóban, meg a férje, mert nem lesz
tanítás. Pesten kitört a forradalom. Harminc gyerek torkából tör
fel az újongás, hogy "Hurrá, nem lesz tanítás!"

Egész nap szól a rádió, de csak két zeneszámot játszanak
folyamatosan, közben valakik időközönként üvöltöznek valamit.
Tibi bácsi felkelésről beszél, de mi inkább kártyázunk, és csak
félfüllel figyelünk rá. Este Szepesi Gyuri bácsi mondja az esti
mesét a rádióban. Van köztünk egy új fiú, aki kilenc éves, és
vidékről (Somogy megyéből) jött hozzánk az idén. Neki
mindenesetre megmondjuk, hogy éjszaka nem szabad lefeküdnie,
hanem felöltözve kell állni az ágya végénél, mert bármikor
rohanni kell a pincébe. Imre az első éjszakán szót is fogadott
nekünk. Furcsa éjszaka volt, mert úgy valamikor a közepén a Zoli
egyszercsak megszólalt, hogy "Gyerekek, ki jön ki velem wc-re?"
Az egész háló egységesen masírozott végig a hosszú folyosón.

Csütörtökön az volt az első gondolatom, hogy ez valami nagy
esemény, és biztos, hogy minden évben megünnepeljük, tehát lesz egy tanítás nélküli napunk. Az első emeleten voltak az osztálytermek.
Nekem pedig az osztályban maradt a szirénázó mentőautóm, azt
valahogy fel kéne hozni onnan, de egyedül nem merek lemenni arra a nagy folyosóra, mert állandóan hallani a puskaropogást. L. Józsi vállalkozott rá, hogy lejön velem, de előbb megfigyeljük, hogy a nevelők hol tartózkodnak. Megfigyeltük, és lementünk, azonban az osztályunk zárva volt. Milyen szerencse, hogy éppen a zsebemben volt az otthoni lakáskulcsunk. Amikor az előző hó végén, otthon voltam látogatáskor, akkor az egyik lakáskulcsot zsebrevágtam.
Most pedig ez a kulcs nyitja az összes osztályajtót. Megvan az
autó. Józsi közben fűzi az agyamat, hogy adjam el neki a
lakáskulcsomat. Rövid gondolkodás után elhangzott az intézeti
kérdés: "Mit adsz érte?" Isteni finom füstölt házikolbászt kapott
csomagban otthonról, és abból tíz centit felajánlott a kulcsért.
Remek kaja lesz belőle, majd mikor megkapjuk uzsonnára a szokásos üres kenyeret. Ráadásul N. Pista még lopott hozzá a pincéből vöröshagymát is. Alaposan belaktam, és egyáltalán nem sajnáltam a lakáskulcsot.

Másnap már az volt a meggyőződésem, hogy kétnapos lesz ez az
ünnep ezután. Szigorítottak az internátus fegyelmén. Nem
engedték, hogy kinyissuk az ablakokat, mert amikor pénteken
délelőtt W. Tomi, kiült a harmadik emeleti ablak párkányára
hallgatni a fegyverropogást, egy balkezes felkelő rosszul célzott,
és nem a Tomit lőtte agyon, hanem belőtt a betegszoba ablakán.
Mindennap hallottuk, hogy a rádión keresztül üzengetnek egymásnak az ismerősök, rokonok. Nagyon szerettem volna hazamenni, mert az igaz, hogy jó volt, hogy elmaradt a tanítás, de egymást hülyítettük, és egyre jobban eluralkodott a gyerekek között a pánikhangulat.

Vasárnap reggel jött értem a nevelőapám. Elköszöntem a
többiektől, akik persze irigykedtek, lévén, a legtöbb gyerek
vidéki. Mi pedig hazasétáltunk Angyalföldre. Otthon úgy emlékszem, hogy sokkal jobban féltem, mert csak négyen voltunk a lakásban, és a Váci út környékén komoly harcok voltak. Napközben le kellett mennünk az óvóhelyre, ami a házunk alatti görög katolikus kápolnát jelentette. Mindjárt az első napon az öcsémmel és a barátjával összetörtük a Szent Antal szobrot a kápolnában. Természetesen ez nem annak folyománya volt, hogy hovatartozásunkat akartuk volna így kifejezésre juttatni, pusztán csak unatkoztunk. Különben pedig ott is jól éreztem magamat, mert sokan voltunk. Akkor ettem először
libahúsból fasírtot, amit a szomszéd Ilonka néni csinált.
Ráadásul sötétedés után, mert nem volt szabad világítani, a
pincében én kísértem a lakókat. Azt hiszem, az elmúlt 62 év alatt,
akkor éreztem egyedül annak a hasznát, hogy nem látok.
Éjszakánként a lakásban aludtunk, de az előszobában, mert annak
nem volt ablaka. Amikor fenn voltunk a lakásban, állandóan szólt a Néprádió.

Emlékszem, hogy a férfiak őrséget vállaltak a zárt kapun belül.
Emlékszem, milyen szomorú voltam, amikor anyukám felolvasott egy levelet, amit az intézet igazgatója küldött, hogy vigyenek vissza bennünket a szülők, mert kezdődik a tanítás. Most is előttem van annak a vasárnap délutánnak a hangulata. A barátok összejöttek a konyhánkban snapszlizni, én pedig útrakészen voltam, hogy hat órára visszavigyenek az intézetbe. Vissza is vittek, de szerencsémre kiderült, hogy az igazgató úr azért kérte a szülőket, hogy vigyék vissza a gyerekeket, mert el akarták
foglalni valamilyen célból a vakok intézetét. Örültem
anyukám ama döntésének, hogy ezért nem hagy ott az intézetben, és hazavitt rögtön. Otthon még ment a kártyacsata, amikor megérkeztünk. Arra is emlékszem, hogy milyen rozoga 55-ös buszon mentünk az intézetbe. Ki voltak lőve az ablakai.

Az akkor 12 éves, intézetben élő gyerek most 50 év után is
ezeket az emlékeket tárolom magamban.
                             * * *