Miért jött Farkas?..

Azt hiszem, pont ezért. Hogy gondolkodjak. Hogy más vágányra vágja az agyamat. Tulajdonképp el is érte, amit akart, hiszen valóban ezen gondolkodtam. Vajon J. mondta, hogy jöjjön, vagy ő akart? Egyedül találta ki a tervet? Terv volt egyáltalán?..Nem lehet, hogy tényleg..Hogy tényleg? „Szeretjük egymást”..Hát persze. Megfogtam azt a ronda porcelánkutyát, ami a pianínó tetején porosodott, és átdobtam a szobán a kukába. Olyan mérhetetlenül gusztustalan volt. Rühelltem, ahogy nézett azokkal a nagy, nedves szemeivel, szinte már vonított a kis cukormázas. J. már biztos tud az éjjeli kiruccanásról, és örül, és vár, hogy mi lesz. Hát nem lesz semmi. Nekem nem kell semmiféle szánalom és alamizsna. Kinéztem az ablakon, ott ugrabugrált Dóri, a város szeretett autistája. Mindenféle tocsolyákba ugrált, és állandóan kemény metál szólt a fülében. Aránytalanul rövidek voltak a lábai, és nagy a lábfeje. Olyan szabad volt.. És boldog.

-Mama, mikor mehetek ki?

Anyám azonban nem válaszolt, csak dúdolt tovább. Nem figyelt rám. Sosem figyelt rám. Néha olyan volt, mint egy mániás depressziós, hirtelen ötlettől vezérelten elcipelt magával cipőt, meg egyéb szart vásárolni, meg fodrászhoz. Aztánmeg kibukott, mikor megmondtam neki, hogy úgy viselkedik, mint egy gyerek, és inkább főzzön levest, meg kérdezze meg, mi volt az iskolában, mint a többi anyuka. Ilyenkor mindig megsértődött, és csak gubbasztott az állólámpa alatt, a kanapén. Neurotikus hajszáltépkedéstől szenvedett. Fogott egy szálat a hajából, feltekerte az ujjára, aztán egy mozdulattal kitépte a fejbőréből. Mikor a fodrászhoz cipelt, meg is mondtam neki, hogy inkább ne tépje a haját, ahelyett, hogy havonta eljön pletykálni ebbe a virág, meg balzsam meg sampon illatú pletykálkodóba. Utáltam fodrászhoz járni, mert a kis csitri, aki nyírta a fejeket, állandóan dumált, egy percre se fogta be a száját. Valószínűleg úgy gondolta, hogy a szolgáltatáshoz hozzá tartozik a „vendég” szórakoztatása. Így amikor egy szót se szóltam, végig beszélte az ollózási időt, mindenféle bredpittekről és pléhboj-barátnőiről, a csöcsös szőkékről, hogy elkerülje a (nekem cseppet se) kínos csöndet. Ráadásul olyan hajat vágott, amjitől a hideg is kilelt. Igazi cicust akart faragni a fejemből, ennek megfelelően forgatta az ollót, és „cuki kis loknikat” formált a homlokomba, meg „meg is tépte” kicsit, mert az úgy trendi. Egy idő után rájöttem, hogyha kényeztetni akarom magam, fogorvoshoz kell mennem. Ott beültem a székbe, és amíg a kezelés tartott, nem kellett beszélnem, csak feküdtem kényelmesen, és néztem a plafonon a repedéseket. Kedvemre gondolkodhattam az ánizsos-hipóillatban. Az orvos, akinek göndör szőr burjánzott a füléből, néha kiszállt a számból és megkérdezte, fáj-e. Mazochista voltam. Csak a vértől lettem kicsit rosszul, de a tűket, a fúrót, a recsegő csont hangját, az égett íny véres-pörkölt illatát úgy szívtam magamba, mint anyám a parfümös samponszagot.

Kikapcsoltam a porszívót és kimentem az erkélyre. Esett. Még nem volt hideg, de éreztem, hogy hamar tél lesz. Nemtudom, hogy a gyógyszer hatott-e, vagy Farkas, mindenesetre jobban éreztem magam, mint az utóbbi időben bármikor. Elgondolkodtam, milyen egyszerű lenne most kiugrani, kimászni az erkélyrácson. Aztán bementem a szobába. Anyám épp egy függönyt szedett le a szemközti ablakról, aztán ide-oda pörgött, olyan volt, mint egy artista, úgy zsonglőrködött a törlőronygokkal, meg partvisokkal, mint egy cirkuszi bohóc. Egy pillanatra elmosolyodtam, mert hirtelen bevillant a kép, ahogy kiugrik egy uszkár a felmosóvödörből, csahol kettőt, szaltózik hármat, szőriben aranymasni, és elrágja anyám torkát nagy farokcsóválva, aztán mindketten meghajlanak a porondon. Ez csak komédia. Csak komédia lenne? Tud róla J.?..

Egy hét elteltével valóban kezdett visszajönni az étvágyam, és kevesebbet aludtam. Nem ettem sokat, de kezdtem emberi formát ölteni, már nem voltam csontsovány. Farkas nem jelentkezett, és csalódottan konstatáltam, hogy elérte, amit akart. Látni akartam. És ölelni. Tudtam, hogy nem vagyok szerelmes. Vagy mégsem tudtam? Mindenesetre tudtam, hogy ez volt a cél. Ügyes húzás.. Az elterelő hadművelet sikeres volt, bedőltem, de dühös is voltam és akartam a folytatást. De megint annyira naiv voltam, hogy bíztam abban, hogy a dolgok tovább fognak pörögni, és folyni saját medrükben. Ehhez képest eltelt egy hét, és én még mindig csak gondolkodtam és gondolkodtam. Persze a szituáció nem engedte meg, hogy csak úgy fogjam magam és felhívjam, vagy hogy szimplán szerelmes legyek. Hogy lehetne az? Hogy lehetne, hogy egy hét alatt kihevertem az egész dolgot? Nem heverhettem ki. Féltem, hogy valami hiteltelen embernek fognak tartani, ha most hirtelen jól leszek. Így nem is lettem. Azt az egyet nem bírnám, ha a "minden csoda három napig tart" mottóval okítana anyám, és mindenki „na látod, nem is volt ott sose baj” nézéssel simogatná meg a fejbúbomat. De a gyógyszer kétségtelenül hatott, bár jókedvem azért még nem lett. Farkas furcsa ember volt. Érdekelt, de úgy éreztem, ha tényleg kiderülne, hogy az egész csak egy szolidáris akció volt, nem bírnám ki. Nem akartam, hogy sajnálatból tegyen bármit is, vagy szánakozásból, vagy empátiából, vagy bármi egyéb nemes fos miatt. Úgy éreztem, kedvem van vele bárhova elmenni. Néha azon kaptam magam, hogy elképzelem, ahogy csak sétálunk valahol a városban, vagy az erdőben, és megérti, amit mondok, és megértem, amit mond, és boldogan és cinkosan szeretjük egymást, fittyet hányva mindenki másra. Ő volt az első olyan férfi, akivel el tudtam képzelni, hogy hosszútávon kettesben tudok vele maradni. Nem a szexualitásról van szó. Egy idő után mindenkivel leblokkoltam a gyanakvás miatt, és a félelmes tudattól, hogy semmit sem értünk egymás szavaiból. Farkassal akár egy lakatlan szigeten is szívesen lettem volna, fetrengve a forró, fehér homokban, persze ott lenne egy titkos raktár, tele cigarettával és rummal, kaja nem kell, azért felmászunk a pálmafákra, vagy kifogjuk pecabottal. Ott fekszünk egymás mellett, meztelenül, barnán, átforrósodott testtel sütkérezve, mint a fürgegyíkok, aztán fürdünk. És ha elbizonytalanodom a külsőmet illetően, csak annyit mondok:

-Ha nem tetszem, szerezz jobb nőt nálam!

Groteszk vizualitásomból kifolyólag ennél a résznél mindig megjelent a habokból kiemelkedő Pamela Anderson, rózsaszín ajkaival, és mellbimbajával, mely hegyesen dudorodik elő ázott fürtjei közül.

Csengettek. Kicsit felment a pulzusom, épp fürödni készültem, aztán megnézni a húgom kedvenc meséjét videón, együtt a húgommal persze. Átvillant az agyamon, hogy esetleg Farkas az, és akaratlanul lesimítottam a hajam, és belepillantottam az ablakba. Sápadt voltam, és szomorú, ahogy ott álltam a csillogó éterben, valahol a szomszéd ház teteje és a fehérlő hold közt, a sötétben lebegve.. Csak Erika néni jött, anyám kedvenc barátnője, aki azóta, hogy hazajöttek, minden nap átjött szürcsölni egy kis teát, ropogtatni egy kis ropogtatnivalót, azzal a vékony, rózsazsínre rúzsozott ajkával, meg „pletyizni” egyet. Sosem maradt el a felháborodás, a sajnálkozás, a szimpátia, a szeretet, a gyűlölet, az együttérzés, a pajzánkodás és az ábrándozás a gyakran órákig tartó ülésekből. J.-vel sokat röhögtünk rajtuk jobb időkben. Minden alkalommal, mikor úgy találkoztunk, hogy Erika meg anyám is együtt voltak, meg mi is, keresztet vetettünk és magunkban imádkoztunk, hogy ne legyünk ilyen megátalkodott némberek. Anyám szerette J.-t, azt hiszem, titkon hálát adott volna az égnek, ha neki lehet olyan rendes és rendezett gyermeke, mint amilyennek hitte őt. Nem ismerte, J. pedig értett az emberek megbűvöléséhez, még ha csak tudat alatt is.

Úgy döntöttem, fürdés után veszem a kabátom és meglátogatom Farkasékat. Untam itthon lenni, de nappal nem akartam kitenni a lábam az utcára. Csak reméltem, hogy otthon lesznek J.-vel, mert semmi kedvem nem volt az Elmbe menni.