"Mily közel a csókhoz a kés."
Melian

Még nem izgultam így fellépés miatt. A múltkoriban épp azon törtem a fejemet, hogy normális dolog-e, hogy nincs lámpalázam fellépések előtt.  
- Mi a fenének vállaltam el, hogy megszervezem az estet? Kellett ez nekem? Hogy is gondolhattam, hogy meg tudom csinálni?
Pontosan úgy éreztem magam, mint mikor felfektettek a szülőágyra.
Már nincs mit tenni. Végig kell csinálni, akár tetszik akár nem.

Lassan gyülekezett a nézősereg.
- Annyian bíznak benned! Ideje lenne, hogy kicsit te is bízz magadban -mondta a fiú.
OK! Meg fogom csinálni! Meg fogom csinálni!
Fél órás késéssel indulunk.
Végre felcsendül a zongora hangja

"Kismadár! apró, de égre száll"

Nem hallom a dallamot! Csúszok, de sebaj!
Csend van, és ez jó.
Figyelnek, ez is jó.

Csak olyasmit érdemes gyűjteni, amit bárhová magaddal vihetsz, és senki nem veheti el tőled. A versek és a dalok ilyenek...

Már nem félek. A színpadon otthon vagyok. A versekben el tudom mondani, amit nem mondhatok el senkinek, de el szeretnék mondani mindenkinek. Ha énekelek, kiszakad belőlem a fájdalom.

A mai modern lányok már nem elhagyatott kastélyokban várják, hogy rájuk találjon a herceg, hanem a képernyő előtt ülve figyelik mikor jön végre az igazi.
De a csalódás ma is épp úgy fáj, mint régen.

Míg felkonferálom a következő előadót egy fiú és egy lány érkezik késve. A fiúnak hátul összefogva a haja, a lánynak ugyancsak. A fiút már több, mint egy éve nem láttam.
Ezt a fiút valaha szerettem. Ez a fiú valaha szeretett.
Mereven bámulom kezemben a papírlapot. Próbálom kitalálni, vajon miért jöttek?
Kíváncsiak lennének az előadásra?
Vagy csak a társaság miatt?
Hát persze! A grund! Csak az számít.

- És most mi lesz? Menjek el innen is, mikor végre találtam egy helyet, ahova írhatok?
- Ilyen alapon én is elmehetnék, hiszen együtt jöttünk ide.
- Majd megoldjuk! Hiszen annyi mindent megoldottunk már!

JEL. Elég ha csak annyit írok: JEL?
Mi ez? Valami titkos üzenet?
Mindenki érti, csak én nem?
Vagy ez a vörösingesek JELE?
nemecsek ernő áruló!
Pozsa Ágnes három nickneve ellen, a bogyo nicknév alatt szereplő írás ellen írok.
Egyszerű leszek: megvonom tőle mindennemű tőlem származó írás publikálási jogát ezen az oldalon.
Egyértelműen kijelentem hogy a mai naptól semmilyen tőlem származó írás semmilyen tőle származó írásban nem szerepelhet, és ezt visszamenőleg is hatályba léptetem.
Drasztikus elhatározás, de a saját írásaim felett szerzői joggal rendelkezem.

Szárad a szám. Miért jöttek el?
Mikor utoljára találkoztunk, akkor is késve érkeztek.
Bemutatkozott. Még nem tudtam, hogy nem ismerem.

- Jaj, hugi! Szerelmes vagyok! El sem hiszem! Ez a fiú úgy szeret, ahogy sosem hittem, hogy szeretni lehet! Ez a fiú olyan tiszta! Most már örökre tudni fogom, hogy a szerelemben van az a fajta szeretet, ami nem kér, nem nézi a maga hasznát, csak ad...

Nem akarok rájuk nézni, de akkor is látom őket.
Mégis mit vétettem? Hogy szerettem?
Mennie kellett, hát elment.
Azt hittem, szeretett. Azt hittem, ahogy ő szeretett, az összeköt bennünket örökre.
Lehet szeretni valakit vasárnap, és hétfőn már nem?
Hiszen még csak nem is veszekedtünk soha.
Ő volt az aki "álmomra ügyelt, hogyha gonosz Hold kelt fel"
Ő volt az, aki a legjobban értett a világon.
"Ki száz szavamnak hangot adott"...
És most eljött azzal a másikkal.
De miért?

"Kitárt karok közt vergődő keretnyi ég,
minden szívdobbanás egy éjszaka"*

Mikor több, mint egy évvel ezelőtt utoljára találkoztunk, akkor sírtam.
Most nem fogok sírni.
Miért is sírnék? Ez már idegen. Az a fiú, akit én szerettem, sosem tette volna ezt velem.
Az a fiú sosem akarta megnöveszteni a haját.
Az a fiú jóságos volt.
Erről a fiúról nem tudok semmit. Csak azt, hogy nem bocsájt meg.
Igazából persze fogalmam sincs, mit kellene megbocsájtania, de azt tudom, hogy megbocsájtani csak az tud, aki szeret.
Persze ő csak a történetet hiszi. Hogy Jézus a vizen járt meg ilyenek. Úgy látszik, elfelejti, hogy a történet a szeretetről szól. Valakiről, aki igazán szeretett. Valakiről, akinek a szeretete másokban haragot váltott ki. Valakiről, akit ezért keresztre is feszítettek.
Bár meglehet! Épp ezért jött el: mert tetszik neki a történet.
Kíváncsi arra, van-e szeretet, vagy csak aki vizen jár, az szerethet?

"Hiányod marta ráncokkal arcomon
kitárt karral vágom ketté a világot."*

Most összehajolnak. Beszélgetni kezdenek.
Minek jöttek el, ha még annyit sem tudnak, hogy egy verset illik csendben végig hallgatni?
Pedig mikor tanultam, hányszor elképzeltem, hogy egyszer, valamiképpen meghallgatja majd, és tudni fogja, hogy neki mondom.
Neki, akinek a hiánya majdnem elpusztított.
De most itt vagyok, és csak egy idegen van a közönség sorai között, aki idejött, hogy...

A fiú és a lány nagyon szerették egymást. Aztán a fiúnak autóbalesete lett és leszakadt a keze. Senki sem tudta, hogy egy gyilkos kezét varrták a helyére. Mikor felépült ölni kezdett. Végül a lányt is megölte.

Micsoda agyament történet! Miért jut ez épp most eszembe?
Hiszen neki csak a grund kell! Vagy tudomisén mi kell neki!
Talán csak meg akarja mutatni, hogy ő már idegen. Ő már egy másik fiú. Nem az, aki szeretett. Ő az, aki engem szeretett, most pedig mást szeret. Ennyi az egész!
Meg is csókolja mindenki előtt! Összefűzi az ujját az övével, ahogy az enyémmel fűzte össze valamikor régen...
A történet ugyanaz, csak a szereplők változtak.
Ez is szerelem, ez is igazi, csak épp most nem velem.
Annak a szeretetnek a kapcsolattal együtt vége lett.

"Lebeg, s lassan lemond mindenéről:
verssorokba rejti lényegét a lélek-
szobor lesz, búcsúzik istenétől,
tartást adva egy vers közepének. "*

Ideje hát, elbúcsúzni nekem is az istenemtől.
A grund mindenkié.
Meg kell tanulnunk együtt élni rajta.
Ez pedig nem olyan egyszerű, ha az ember ilyen nehezen fogja fel, hogy a szeretet csak addig tart, amíg a kapcsolat.

Persze bizonyára nincs ez így minden kapcsolattal, és minden szeretetettel.
Bizonyára vannak kivételek, akik tudják, hogy aki egy ilyen oldalon találja meg a szerelmet, annak később is együtt kell élnie a másik gondolataival, érzéseivel, hiszen az alkotásokban minden visszatükröződik.
Mikor szakítottunk, akkor is egy találkozóra mentünk.
Akkor azt mondtam, büszke vagyok a szerelmünkre, mert azt gondolom, mindenki tanulhat belőle, hogy szeretni csak így szabad.

Ma is azt gondolom: szeretni csak úgy lenne szabad, ahogy mi szerettük egymást.

De az is lehet, hogy csak én szerettem.
__________

a *-gal jelölt idézetek Kovács-Cohner Róbert: Szóköz c verséből valóak.