A múlt héten, a találkozót követő extázisban lebegtem, mikor anyámat vissza kellett vinni a budakeszi Rehabilitációs Intézetbe kontrollra.
Én nem tudom, mi történt vélem akkor, de eszembe jutott Marci, meg a bohócdoktorság, és ahogy elnéztem ott az embereket, akik műlábbal éppen járni tanulnak, arra gondoltam, itt is elkellene valami bohócdoktor féle, aki kicsit elszórakoztatja őket. 

Még mielőtt végig gondoltam volna a dolgot, már meg is kérdeztem az osztályos orvost, hogy esetleg adhatnék-e egy fél órás műsort a betegeknek. Mert könnyű azt mondani, hogy "mindig az élet napos oldalán járj", de néha nehéz elhinni, hogy valahol mindig süt a Nap. 
A doki kicsit meglepődött, de annál jobban megörült, és rögtön szólt is a főnővérnek, hogy időpontot egyeztessünk.

Hát, így történt, hogy tegnap túlestem a tűzkeresztségen, és meg volt az első önálló előadói félórám.
Persze, szokás szerint mindent az utolsó pillanatra hagyok. Reggel írom meg a CD-t, nagyjából már összeállt a fejemben a műsor, de legalább egyszer még el kellene mondanom.
Jaj! Nem is olyan egyszerű egyedül végig csinálni egy műsort.
Már a felkészülésnék is hiányzik a kontroll.

Utolsó pillanatban anyám bejelenti, hogy holnap úszni szeretne Biatorbágyon, úgyhogy elmenne a hugihoz
Jó. Talán nem is baj, ha egy kis időre visszakapom az életemet.
Apám fél óra múlva közli, ha mama, megy, akkor ő is.
Na, jó, na, jó...
Nekem előadásom lesz.
Próbálok koncentrálni....
Papával nem számoltam,...
Ha ő ott lesz...

A kocsiban közli, hogy nem akar megnézni.
Furcsán érzem magam, az első gondolatom, hogy rá van írva a homlokomra minden.
A második: hogy basszus! hát, nem kiváncsi rám?
Na, jó, na, jó...
Nekem fellépésem lesz, koncentrálnom kell, nem ilyen hülyeségekkel foglalkozni.

Megérkezünk.
Esik az eső, elázik a pulcsim.
Végre felmegyünk.
Csak kezdődne már!
Sehol senki.
- Itt a művésznő -szól a prof.
Jesszus! - én nem vagyok művésznő, az én nevem, az én nevem...Kukorica János! Én csak adni szeretnék, mert itt belül szétfeszít valami...
El kezdik hozni a betegeket.
Tolókocsin tolják ki őket, a nővérek mosolyognak.
- Most fejeztük be az ebédet, tisztába tesszük őket, aztán jönnek.
Kicsit félek. Súlyos lesz a levegő.
Most én leszek a program... Te jó ég! Már megint hogy keveredek én ebbe az egészbe bele!
Anyám az ergoterepautával diskurál... valami szöges vágódeszkát szeretne...
Mami! ez az én napom! ne rontsd el...
Az ergoterepauta nem nagyon érti mamit.
Segítek tolmácsolni....
Koncentrálnom kellene...
Papa elmegy cigizni.
Jobb is így.
Tényleg nem érezném jól magam, ha ott maradna...
csak kezdődne már!

Tele a terem tolókocsis emberrel.
Várják a művésznőt.
- Kezdhetem?
Bekapcsolom a magnót...
"kismadár..."
Hirtelen elszáll minden félelmem. Ott állok, ők pedig figyelnek. Érzem, hogy létrejött az a kapcsolat, amiben a titok lappang.
Látnak, és én látom őket.
Mamira rá sem merek nézni.
És akkor betoppan az a fiú, akivel a tüntetésen találkoztam.
Végre! Végre, valaki, aki ismer, aki azért van itt, mert rám kiváncsi!
Nem a művésznőre, nem kötelességből, hanem mert kiváncsi rám.
Ugyan nem értem az egészet, de minek érteni azt, ami jó?
Húsz éves.
De kit érdekel?
Csak az számít, hogy előtte nem félek.
Csak az számít, hogy ő rám kíváncsi.

Baromi jól sikerül az előadás.
Némelyik beteg sírni kezd.
Vászon zsebkendőjük van.
Ettől valahogy olyan bensőséges lesz a sírás.
Az elején kicsit félek, hogy én is elsírom magam, de aztán úgy érzem, hogy ezért jöttem: hogy végre kisírják magukat.
Együtt fájnak velem.
Nincs testem, csak lelkem, és már jelentéktelen apróság volt, hogy tolókocsiban vannak... csak a szemünk kapaszkodik egymásba.
Itt olyan igazi minden. Én is kiadom magam, ők is.

Aztán vége.
Hirtelen csönd, és megint idegenek vagyunk.
Már szégyellik magukat a könnyeik miatt.
Én szégyellem magam, hogy ennyire látható voltam.
Ők a betegek, én, a művésznő.
Mama, zavartan lenyom egy puszit, én pedig úgy érzem magam, mint akitől elvették az ejtőernyőt és zuhan a semmibe.

Hé! hé! És akkor most mi lesz?
Itt álltam előttetek... láttatok... és ennyi?
Igen, ennyi.
Totál hülyén érzem magam.
Egyetlen ember van az egész kórházban, aki velem marad: az a fiú, akiről most én sem tudom, mit keres itt.
Teát kérek, megint kiszáradt a szám.
A fiú odajön mellém.
A doki gratulál, a fiú meg mint egy menedzser:
- Van ám saját honlapja is, csak szerénykedik...

Hé! Ti ott fent! Valami idősebb kiadásban nem kérhetnék egy ugyanilyen menedzsert?
Aki előadás után elkapna, mikor zuhanok a semmibe.
Mindenki mosolyog.
Adtam. Ezért jöttem... És mégis: most egészen egyedül vagyok.