(azt mondtad, ezt másoknak is kellene olvasni, mert nemcsak rólunk szól...)
igazad van: alapszabályokkal nem lehet vitázni: az ember mindig azt teszi, amit kell, és valóban a benső hang vezérel.
ha így nézzük, talán nincs is választásunk.
és bizonyára mindennek megvan az ideje: a felismeréseknek is.
nekem is hiába magyarázták: nem értettem azt, amit ma már értek.
pl, amit épp te segítesz most megérteni.
egészen eddig azt hittem, hogy nekünk egy szerep jutott.
túl kell élnünk, hogy nem kaptunk időt arra, hogy kiszeressünk a másikból, és mintha kötelező lenne kiszeretni, próbálkozunk -hol így hol úgy.
eddig úgy éreztem, hogy közös a sorsunk, mert a fájdalom ugyanonnan ered.
most azonban azt érzem, hogy te tudsz valamit, amit én nem tudhattam, én viszont valami olyasmit tudok, amit te nem tudhatsz.
tudod, nálunk épp a másik volt az, aki hallgatásba menekült, és én igazából ezt a mai napig nem vagyok képes feldolgozni.
mert ha jól belegondolok, akkor igaza van: úgysem tudtunk volna miről beszélni.
én azt vártam tőle, hogy értse meg: szükségem van arra, hogy beszéljen velem.
ő pedig azt várta tőlem, hogy, hogy értsem meg: szüksége van arra, hogy ne beszéljen velem.
addig azt adtuk egymásnak, amire a másiknak szüksége volt, de aztán mindkettőnknek ellenkező dologra lett szüksége.
mert talán a kötelékeket nem lehet elszakítani, de élni meg csak kötelék nélkül lehet tovább.
nagyon jó Neti versében az a gondolat, hogy a hiány is a másikhoz köt.
ezzel meg nincs mit tenni.
nem mondhatom, hogy ne hiányozz, ha hiányzol.
de valahogy mégis...
nem tudom, mit lehetett volna másképp csinálni, csak azt tudom, hogy ami lett belőle, az szörnyű.
talán meg kell tanulni újra beszélni: száz halálon át is, de meg kell tanulni beszélni.
meg kell tanulni játszani is, mert hiába nem akar az ember játszani, de most ez a szeretet: az, hogy eljátszom a szerepemet.
és ha nem, akkor is szerep marad, mert kimondani úgysem lehet.
tudod, elolvastam annak a lánynak a hozzászólását ma nyugodtabban, és az bánt a legjobban, hogy ők nem érvelnek ellenem, hogy adott írásban hülyeséget írtam, és nincs igazam abban, hogy mondjuk lehet folytatni egy kapcsolatot beszélgetve is, hanem csak a személyemet támadja.
azt írta, hogy ha igazán szerettem volna azt a fiút, nem írok neki olyan levelet, vagy nem hagyom, hogy a lányom olyan levelet írjon...
azt sem tudta, hogy én írtam-e a levelet, vagy a lányom, de rögtön feltételezte, hogy tudtam róla, és ártani akartam a másiknak.
és még megvédeni sem tudom magam, hogy igen, a lányom írt a tali után levelet, de fogalmam sem volt róla... mert nem adnak lehetőséget arra, hogy megvédjem magam.
amíg együtt voltunk, annyira jó volt, hogy büszke volt rám, és ettől jó embernek éreztem magam.
de a hallgatástól úgy éreztem, nem méltat arra, hogy szóba álljon velem.
a hallgatástól rossz embernek éreztem magam, és ez ellen kezdtem védekezni.
másfél év kellett hozzá, hogy megértsem: én azért szerettem őt, mert nagyon tudott szeretni, nagyon hitt, és őszintén hitte.
most pedig mást szeret, ugyanolyan hittel, lelkesedéssel, vággyal.
mert aki egy ilyen emberbe szeret bele, annak számolnia kell a következményekkel is.
a saját korlátain senki nem léphet túl.
igazából egy kapcsolat határai az első perctől adottak, csak nem veszünk róla tudomást.
neki tovább kellett lépnie, nekem pedig maradt az életem.
talán a tovább lépés az, ami miatt úgy tűnik, a hallgatás segít elszakadni a másiktól.
de te nem tudod, milyen az, mikor valaki nem tud kilépni a kapcsolatból, mert már gyökeret eresztett benne az idővel, a hitével, a vágyaival, a befektetett energiával, és nincs másik hit, másik idő, másik lehetőség.
de elhiszi, hogy talán mégis...
ebbe a talánba kapaszkodik, mert kimondani, hogy nincs másik -túlságosan végzetes, ijesztő és reménytelenséggel teli.
te nem tudod, milyen sóvárogni az összekevert szavak után, és hinni, hogy talán sikerülhet, mert hiszen nekiment az ember a lehetetlennek, és akarta, hogy sikerüljön.
szembesülni azzal, hogy a sóvárgás megmaradt épp csak a lehetőség veszett el, hogy egyszer majd valósággá váljon.
és talán senki nem tudja meg, csak akkor, ha megpróbálta.
ha hitte, hogy majd ő kivétel lehet.
talán ezért van az, hogy valami óriási szakadék van házasok, és házasságban nem élők között.
mert persze ki lehet lépni.
persze mindig úgy tűnik, hogy van választás.
de egyre biztosabban hiszem, hogy csak sors van.
történetek vannak, amik elindulnak velünk, mikor megszületünk, és sodornak a másik felé.
találkozások vannak, amik arról szólnak, hogy a világon minden mozgásban van, és te csak alkotóeleme vagy ennek az egésznek.
néha megmutatja a sorsod magát.
néha láthatod, hogy kivel találkoztál.
néha tudod, hogy merre haladsz.
de leginkább csak sors van.
törvényszerűségekkel átitatva, amit vagy hajlandó vagy megérteni, vagy nem.
ha megérted, akkor olyan vagy, mint jó hajós, aki kihasználja a kedvező szelet, vagy küzd ellene,ha kell, és elviseli a szélcsendet, ha épp az adatik...
de megteheted, hogy nem veszel tudomást a törvényekről, de attól azok még vannak.
akkor szétreped a vitorlád, és eltörhet az árbóc...
mert a sors ki van mérve, de az út hossza rajtad is múlik.
ennyi, amit választhatsz. |
