nyitott klub a pesti nyári éjszakában. zsúfoltság, mellém ült. azonnal beszélni kezdett. van ilyen. amikor jön a szó kérlelhetetlenül. megállt az idő.

a lány, na jó, inkább asszony, harmincas évei közepén jár, festőművész, vibrál körülötte a levegő. párja van, két kislánya már iskolás. ugy alakul, hogy napokat beszélgetünk a szerelemről. a szerelméről, aki közel a negyvenhez, párban egyedül él, szép férfi, maga is művészember. a pesti éjszakában találják meg egymást, egy színészbulin, rögtön megérzik a másik jelenlétét a tömegben. éjszakába nyúlóan beszélik meg egymást. hajnalban a fiú a lakásáig kíséri a lányt. izzik a levegő a bérházi lépcsőházban.

- felmehetek?

- persze. csak csendben, a párom már alszik a gyerekekkel.

- nem egyedül élsz?

- családom van.

- nem mondtad.

- nem kérdezted.

a fiú felmegy, órákkal később már együtt reggeliznek az otthoniakkal, a férj nem kérdez semmit, csak főz egy jó erős feketét. a fiú kábult, befogadják. nemcsak arra az éjszakára. onnantól mindig a kisszobában alszik, nyugtalanul, ébren álmodik, s reggelente már ő főzi a kávét. másnaposságra is jó – mondogatja. szüksége is van rá. másnaponta.

néha, mikor nem jön, mert sértett, másra vágyik, és részeg, előkerül a régi szerelem, akit nem szeret, küszködik, vágyik az asszonyra. csak az asszonyra vágyik. az meg mosolyog, simogatja kézzel, érzéssel. de fél tőle, mert a fiú gyenge, és nagyon erős, depresszív és szétáradó, elsodró és betemető. nem meri kezébe tenni a lelkét. és a testét sem.

áprilisi reggelen mindent egymásnak adnak.

a fiú hazaindul, hogy lemondja eddigi életét. a nő otthon marad elszámolni a sorsával. nem tudják szavakba önteni a boldogságot.

a végzetes baleset a fiú lakása előtt történik. rohan fel a lépcsőn, a kulcsot keresi a zsebében, nemcsak az alkoholtól kábult már. megtalálta a másik felét, gondolja, mikor egy lépcsőt elvét, megbillen, és háttal zuhan le az emeletnyi magasságból. elájul. órákat felszik a földön – estefelé jár, kevés ember mászkál a belvárosi ház gangján – később az egyik szomszéd rátalál, megveregeti a vállát, azt hiszi, a szokásos bódulatát fekszi ki a hideg kövön, nem látja a véres arcát. végül a házmesterné hívja a mentőket. nem szánalomból, dühösen, elege van a fiatalemberből, aki ezerszer áztatja nedveivel frissen mosott udvarát.

a kórházban az orvosok nem áltatnak. szigorú a verdikt: kóma. nem sokáig, heteken belül halál! nem maradt ép agyterülete. megszűntek a vegetatív központok – légzés, éhség, szomjúság – nincs érzőközpont – szerelem, félelem, miegymás – csak a szívdobogás jelzi az életet. a család lemond, sír, elbúcsúzik. a barátnő is, akihez búcsúzni indult a srác.

az asszony csak a negyedik nap jön. megtört, fél, nem ismeri a kórház szagát. ahogy belép a kórterembe, a fiú kinyitja a szemét, és patakzik a könny az arcán. attól kezdve nyitott kómában fekszik. az asszony mindennap nála. bent él, az elfekvőben, a halál árnyékában.

talán szerelmes a fiúba. öleli, csókolja, beszél hozzá. 24 órában. hónapok múlva engedi el. elköszön tőle, mert nincs remény. de a fiú nem hal meg. néha pislog, pedig nem lehetne, néha mozdul, pedig nem engedné a biológia. az orvosok széttárják a kezüket: egy angyal szállt el felettünk – mondják. a lány a lélekről beszél, akinek dolga van még itt a földön. lassan elpárolognak a kételkedők.

egyik nap kilencvenes bácsi kerül a fiú mellé. meztelen, testéből csövek, egykor katonatiszt, évek óta emészti a rák. társa – ő még csak nyolcvanöt, keményen tartja magát, nem látszik rajta a kor – napokon át szorítja a nyöszörgő férfi kezét. néha feláll, vizes borogatást hoz a félholt bácsi homlokára. a lány fájdalmasan nézi a szenvedésüket:

- miért nem engedi el, néni? nagyon szenved, már csak maga miatt van itt!

- nem tudom megtenni! – fogja markába még erősebben férje ráncos kezét az öregasszony -, nem tudom, ő a szerelmem! hatvan éve szeretem!

a bácsi másnap hal meg. párja egy szem könnyet nem ejt, mikor végigsimítja kezével az üres lepedőt.

addigra már mindenki hisz a csodában. az orvosok, a család, sőt a bátrabbak teljes felgyógyulásról beszélnek. másfél éve tart a lelkek találkozása. így a legnagyobb remény közepén hal meg a fiú. júniusi reggelen. amikor már senki nem hisz a halálában.

a lány hazatér. a párja mellette a másfél év alatt. még jobban szereti, mint korábban. a legcsodálatosabb ember, akit valaha láttam – mondja a lány. részem ő is. de most nagyon fáj! lefestem, hogy más is értse.

- művész vagyok és már értem a halált. a legtöbbet kaptam – hajtogatja.