Mentem az utcán, és sütött a nap. Mit sütött! Ragyogott.
Novemberben egyébként is ajándék az ilyen ragyogás, de most; szinte képtelenségnek tűnt. Fél órával korábban akkora köd volt, hogy a fák tetejét sem lehetett látni.
A házfalak, velem együtt sóhajtottak boldogan.

- Jó ez így! Ehhez a jelenethez ilyen díszlet illik.
Végre megint főszerepet játszhatok az életemben. El sem hiszem! El sem hiszem! - újongtam. - Vagyis... dehogyis nem! Elhiszem! Hát, hogyne hinném! Nemcsak a jó múlik el, hanem a rossz is.

A közelben megszólalt a templom harang. (Nahát, azt sem tudtam, hogy erre templom is van!)
Hirtelen minden olyan messzinek tűnt. Mintha sosem fájtam volna. Tudnom kellett volna! Hiszen tudnom kellett volna, hogy csak mennem kell előre az időben, és egyszer véget ér.

És a nagyfülű, lecsorgó idő, hirtelen bölcsővé olvadt, és gyöngéden ringatni kezdett...