Megírta sms-ben, hogy megismerkedett Zebivel.
A Tescoban. Egyébként gaboni (zárójelben még azt is hozzátette, hogy afrikai, arra az esetre, ha ismereteim nem terjednének ki ezirányba), majd hozzátette, hogy egyszer talán bemutatja nekem.
Nem válaszoltam rá, csak dühöngtem magamban, hogy mi a fenének kell nekem tudni Zebiről.
Biztosan gyönyörű, csokibarna bőrrel, meg nagy barna szemekkel, a haja fürtökben lóg a vállán, a mosolya meg... Na, a mosolyára még gondolni is szívfájdalom volt.

Én is jártam a Tescoban, és nem bírtam ellenállni egy leopárdnak. Olyan ragaszkodóan nézett rám a szemeivel, hogy kénytelen voltam megvenni a Hercegnek. Mintha fel lett volna cimkézve, hogy ez csak és kizárólag a Hercegé lehet.
- Na, jó. Gyere. Elviszlek a Hercegnek! -sóhajtottam, és betettem a kosárba.

Végre találkoztunk! Igyekeztem elfeledkezni Zebiről, és amennyire csak lehetett, Leopoldra koncentráltam.
- Hozzád akart jönni -mondtam neki, és előhúztam a táskából a plüss leopárdot.
Mosolygott, mintha már várta volna. Leültette.
- Hmmm. Még ülni is tud.
- Mindent tud -jelentettem ki büszkén, mintha közöm lett volna Leopold teljesítményéhez.
Rám nézett, majd a párnája alól egy plüss zebrát vett elő.
- Ő Zebi. Gabonból -tette hozzá jelentőségteljesen, és a kezembe nyomta.

Tiszta hülye vagyok! Hát, persze! Zebi. Ki más is lehetne Zebi, ha nem egy zebra. Bohókás hajjal, és csupa puhasággal!
Jesszus! Milyen szerencsés vagyok! Nem hiszem el! Itt áll előttem ez a fiú, akit ha meg akarok lepni egy plüss leopárddal, ő épp egy plüss zebrát tartogat a számomra.
Túl szép! Túl szép, hogy igaz legyen.
Muszáj volt hozzábújni. El akartam mondani a testemmel, amit szavakkal már nem tudtam elmondani.
De persze, sosem úgy van, ahogy az ember elképzeli.
Valami nem engedte, hogy elmondjam. Valami hiányzott.
Talán a tündérpor, vagy csak egyszerűen másképp rendeltetett.

- Szerinted jók vagyunk együtt? -kérdezte váratlanul.
- Ajaj -néztem rá rosszat sejtve. Az ilyesmit csak kijelenteni lenne szabad. A kérdésben már eleve ott van a válasz. Pontosan tudtam, hogyan érti. Mondhattam volna, hogy hát persze! Jók vagyunk. Ami meg nem jó, az majd az idővel megoldódik... De ahogy elhangzott a kérdés, hirtelen felébredtem.
- Miért, mi a baj? -tértem ki a válasz elől, még valami csodában bízva, hogy ez a gonosz felhő, ami a semmiből felénk kerekedett, hirtelen eltűnik.
- Nem tudom. Csak érzem, hogy görcsölök, és az nem jó. Túlságosan tisztellek. Nem tudok úgy hozzád érni, mint egy másik lányhoz.

Basszus! Basszus! Bár csak ne érteném, miről beszél!
A fene egye meg! Mi ez az elátkozott dolog rajtam?
Ne tisztelj, csak szeress! -mondanám, de hát, ez nem így megy.
- Akkor hát... - nyúltam zavartan a pulcsim után. -Hazaviszel?
- Persze - nézett rám szomorúan.
Furcsa ürességet éreztem.
Nem fájt, de tudtam, hogy fájni fog. Az úgy dukál, hogy fájjon, ha valami jó véget ér.
Csendben ültünk a kocsiban.
- Nem hiszek a fiú lány barátságban, de ugye van? - szakadt ki belőle a kérdés.
- Remélem- feleltem halkan.

Este éneken voltam. Karácsonyi koncertre készülünk. Hol sírhatnám jobban ki magam, mint ott?
A többiek nem kérdeztek semmit. A  mellettem ülők együtt érzően megsimogatták a karomat.
- Na, mesélj- szólt Hilda, mikor próba után ketten maradtunk.
- Semmi. Csak vége. Azt hittem van időnk, de vége. És az a szomorú, hogy tudom, hogy így igaz a történet. Annyira szerettem volna hinni, hogy megtörténhet még egyszer. Olyan könnyű voltam! Olyan szép volt minden gondolat, mióta része az életemnek. De van valami fal, amin nem bírunk átlépni.
- Tudod, irigyellek, amiért ilyen bátor vagy.
- Bátooor? Én nem vagyok bátor! Én csak szeretni szeretnék, de valami elátkozott módon nem tudok akárkit megszeretni. Nincs benne semmi logika, nem azért szerettem, mert ő álmaim Hercege. Mentünk az utcán, és lógtak az égők egy állványsoron. Felugrottam, és úgy éreztem, a csillagokig érek. Sosem tudtam ilyen magasra ugrani, de vele olyan könnyű volt. Olyan könnyű volt a csillagokig érni.
- Én sosem fogom megtudni milyen a csillagokig érni, pedig mennyire szeretném! El sem hiszed. Mindenki ezt szeretné, csak mások időben lehúzzák a rolót. Túl veszélyes. Mérlegelnek, és nem vállalják a kockázatot. Csak álmodnak arról, hogy egyszer talán, legalább egy pillanatig, ők is elérik a csillagokat.

Be kell lássam. Tényleg szerencsés vagyok.
Itt van Zebi.
És itt van Hilda is.
És még annyi jó embert ismerek.
És a barátság... talán mégis összejön a Herceggel is.