December első napja. Ez jó is lehetett volna... Ellenben! Annyi minden történt, hogy egy hétre is elég lett volna.
Kezdjük azzal, hogy a telefonom tegnap este bemondta az unalmast, és a PUK kódot kéri. Amit nem tudok előhalászni. Fogalmam sincs honnan szedjem elő. Tehát ez a nap elérhetőség nélkül kezdődött. (egyébként a zsebemből vettem ki a telefonom, nem nyomogattam el, nem csináltam vele semmit!) Gondoltam, ma úgyis szabin vagyok, elmegyek még ajándékokat vadászni, meg meglátogatom anyut, 1-re felmegyek a Kicsiért az oviba. Nagyon örült, hogy már ebéd után elmehet az oviból. (szeret oviba járni, de az kitüntett dolog, ha valaki ebéd után elmegy!)
A reggel nehezen indult, csak a 1/4-es buszhoz értünk ki. (autónk nincs, mert a páromat leszorították az üres útról, és nem akarta megölni a felelőtlen 21 éves srácot - ezért a mi autónk lett totálkáros). Péntek révén, viszonylag hamar felértünk az ovihoz, és már 8.10-kor a Móricz-on voltunk. Ami csoda, mázli vagy egyszerűen szerencse, mert amióta tömegközlekedünk és nem a hátsó utakon járunk autóval, egyszerűen lehetetlen az M7-esen bevergődni. Mindegy, anyunál voltam 9-kor. Lementünk vásárolni - mentünk? Vánszorogtunk. Ballagtunk. Még sétának is nehezen nevezhetném. Anyámnak fáj a dereka. Vagy nem tudom mije, de kijelentette, hogy ne húzzam mert ő úgy sem jön gyorsabban. Aha! Csak próbálj meg jó képet vágni mindehhez a nagykörúton. Balról a villamos, jobbról az autóbusz és az autók...
A vásárlás viszont nagyon jól ment. Nem csak azért, mert egy rakás pénzt elkölteni ma már igazán nem nehéz dolog - főleg ha van... de nekem most édeskevés van! És jelzem: karácsonyi ajándékokat vettem! De mindenkinek megkaptam amit akartam, sőt még amiről nem is álmodtam, azt is megkaptam. Na az öröm meglesz karácsonykor... Miután visszavonszoltam anyámat a lakásába, elindultam a Kicsiért az oviba. Gondoltam, a Jászaitól 3/4 óra alatt felérek az ovihoz. Ebből 2 óra és 3/4 óra lett. Köszönhetően a mai útlezárásnak. Miután 13.10-kor levergődtem a 139-es buszról a BAH csomóponton, és átszálltam a 61-es villamosra (az is nehezen jött, mert beálltak az autók a sínekre) a Móricz-on bevágódtam egy telefonfülkébe és felhívtam a Nagyot, hogy ha indul haza kitartással várja a buszt, mert sokáig nem fog menni. Utána felhívtam a páromat, hogy egyszer felérek az ovihoz is de ez valami iszonyat ami itt van. Minden állt, minden.
A buszok, az autók, az emberek. És én nekivágtam. Gyorstempóban, ahogy kell. Legyalogoltam a Sasadi útig... Gyorsabb voltam, mint az autók és a buszok. A reménytelenség adott erőt, hogy hamár nem értem fel 13 órára, akkor egyáltalán feljussak az oviig! Közben persze ettem a kefét, hogy mi lehet a Naggyal, és milyen szomorú lehet a Kicsi.
A Sasadi útnál megálltam. Találkoztam ismerőssel, és megnyugtattam, hogy jön busz, de kitartás! Lassan. Akkor álltak félre a rendőrök és elindulhatott a forgalom. Én meg anyáztam magamban, de rendesen. Mindegy, jött a busz, fel az ovihoz, a Kicsi aludt. (legalább ő pihent) Akkor őt összeszedni, nyugtatni (mert nyűgös alvás után), utána finom rohamtempóba le a boltba, hogy vegyünk vajat, leveszöldséget (bablevesbe) és tejfölt. Utána haza. Egy másik busszal :((
A Nagy már itthon volt, persze el is felejtettem írni, hogy amikor a Sasadin felszálltam a buszra, láttam egy másik megállóban várja a mi buszunkat. Olvasott. Volt esze! Meg olvasnivalója is. Nekem is volt, csak én szó szerint nem láttam az idegtől.
Itthon, végre itthon! Mit mondjak, nagyon örültem. Szerintem a csizmám talpa elkopott a mai nagy rohanásban. És akkor...
Na akkor tovább jöttek a problémák. A fagyasztóból előszedett füstölt csülök romlott volt. Mit mondjak, ezt a "madaras boltban" vettem! És nem volt lejárt. Ezek szerint csak papíron... Kérdés: mit csináljak a beáztatott babbal, ha nincs füstölt csülök?? A Kicsi durciból összefirklálta a számítógép képernyőjét. Tollal. Golyóstollal. Köszi! Még? Ja, kivágta a kedvenc székének huzatát... Ollóval. Ismét köszi! A teáját a földre tette, a Nagy meg felrúgta. Hurrá!
Hogy mindezt még tetézzük a Kicsi olyan randán köhög, hogy csak na. A párom isten tudja mikor jön haza, mert rengeteg munkája van, plusz holnap hajnalban megy dolgozni. Szombaton. Ja, szombaton a Nagynak edzése van 3-6-ig. Anyám meg elvár minket vasárnap... Mit mondjak? Hogy nincs kedvem menni? Hogy mihez lenne kedvem? Üvölteni, ahogy a torkomon kifér. Attól talán megnyugodnék.
(Az igazság az, hogy a gyerekekkel üvöltöttem. A firkáért, a vágásért, a teáért, a szétdobált cuccokért, a szana szét lévő használt papírzsebkendőért, a ledobott edzéstáskáért, a szobában lévő cipőkért, folytassam? Ugye ne. 1. Mert hosszú lenne. 2. Mert unalmas. főleg nekem!)
Mindent összevetve: a december nem jól kezdődött. Túl nem jól. Úgyhogy ebben a hónapban már más rosszat nem tudok elviselni! Minden feljebbvalómat kérem, hogy kíméljen meg a rossz dolgoktól! Beleértve ebbe a betegségeket, a rosszalkodásokat, a rossz jegyeket az iskolából, a panaszokat a munkahelyekről, és az undok emberekről, a kibírhatatlan közlekedésről. Ez most nekem a szeretet hónapja lesz. Talán akkor én sem leszek undok, hallgatag, örökké felfortyanó.
Igaz, még az adventi koszorúmat nem csináltam meg, de felcuccoltatom a párommal a pincéből a sok-sok mindent amivel feldíszítem a lakást és igazán csili-vili lesz minden! És előkeresem a karácsonyi cd-ket is...
Egy tuti. Én mindent meg fogok tenni, hogy jobb legyen. Eddig is megtettem, de ma úgy érzem a feljebbvalók jönnek eggyel!
Ugye?
