Soha nem tudtam eldönteni, hogy melyik ócskább: a név- vagy az arcmemóriám? Most aztán kiderült számomra, hogy melyik.
Munkából sétáltam hazafelé (néhány boltocskát útbaejtve), s már éppen a kereszteződéshez értem volna, amikor egy gyanúsan viselkedő nőre lettem figyelmes. Erősen nézett engem és egy kis félmosolyt is megkockáztatott. Én is így tettem. Aztán végül összetalálkoztunk és fel is ismertük egymást (ő teljesen). Én csak azt tudtam előkaparni a tudatomból, hogy két évvel ezelőtt együtt diplomáztunk, vagyis együtt jártunk főiskolára és kedveltük is egymást. 

Jót beszélgettünk, míg haladtunk a járdán, felemlegetve néhány osztálytársat, sőt az is kiderült gyorsan, hogy egy képzésen vesz részt (s hogyhogy nem), egész nap abban az intézményben hallgatta az előadókat, ahol én dolgozom. Ott bezzeg nem találkoztunk! :)

Végül elváltunk, ő ment vásárolni, én igyekeztem haza. Egész délután és este azon gyötörtem az agyam, hogy ki is volt?

Igaz az arcokkal is elég nagy bajban vagyok. Ha valaki rám köszön, én visszaköszönök (ez nem volt mindig jó ötlet persze), mert úgy gondolom, hogyha ő felismert, akkor én is ismerem, csak kiesett az arca a memóriámból.

S most, így fél nappal az események után jutott eszembe a neve: Angelika. Mint egy nagyon nehezen és mélyről kiásott kincsnek, úgy örültem ennek a névnek. :)