Hideg volt egész nap. Persze, decemberben ez nem szokatlan, de a bármilyen későn jött is a tél, mindig zokon veszem tőle, hogy elkergette a meleget.
Az Árpád híd lábánál pirosra váltott a lámpa. Megálltam. Hajléktalan alak kecmergett elő a sötétből, ahol többedmagával osztozott néhány paplanon.
Hajlék-talan.
Eszembe jutott belga kalandozásunk. Akkor nyár volt. Cipeltük magunkkal a sátrat, a ruháinkat, de ha esett az eső, ijesztő volt a kiszolgáltatottság. Ha elázik a cuccunk, nincs hol megszárítani, nincs hol kimosni. És ha leszállt a sötét, hirtelen minden olyan félelmetes lett. Kihaltak az utcák, védtelenebb lett a vándor, aki kalandból néhány napra egy sátorban talált éjszakára hajlékot magának.
Hajlék. Egy hely, ahol lehajthatod a fejedet. Egy hely, ami a tiéd. Ahol nem kell félni. Nem kell fázni. Ahol tiszta ruhát vehetsz...
Ültem a kocsiban, jól esően átjárt a meleg.
Didergősen ablakomhoz lépett az alak. Gyorsan előkotortam egy kis aprót, és valahogy szégyeltem magam.
A meleg miatt szégyeltem. Mindig szégyellem magam, pedig tudom, jár nekem a meleg! A fenébe is! Jár nekem! Nekem is megvan a magam története, de az már kit érdekel? Csak a meseautót látják, és hogy én ott ülök a melegben...
Ehj, minek is törődök én másokkal! Gondoljanak, amit akarnak! Így van ez. A tény, hogy enyém a meleg, ez a szerencsétlen meg mindjárt megfagy a híd alatt.
Látszik rajta hogy ittas. Innia kell.
Számomra világos: innia kell, hogy kibírja a hideget, a nyomort, a bűzt.
Innia kell, hogy kibírja a sorsát.
Mi a fenéért nem lesz öngyilkos az ilyen?
Nem mintha az zavarna, hogy az élők között van, csak nem értem: hogyan bírja ki az életet.
- Kibírja, mert ez a sorsa! -szól bennem a hang.
Szóval, kibírja, mert ez a sorsa.
De miért ez a sorsa? Miért?
Hát, persze... mert elcseszte az életét. Nem kellene innia, kereshetne munkát, vigyázhatna magára jobban...
Marhaság!
Innia kell, mert hideg van.
Nem kap munkát, mert büdös, és már egész alakja tükrözi, hogy ez a test egy roncs lelket hordoz, akit csak a túlélés inspirál arra, hogy ne hagyja abba a lélegzést.
Na, igen! A lélek. A lélek az, ami meghatározza a testet.
Látszik a lelke a testében. Ha jobban belegondolok, nem is a test követeli a túlélést, hanem a lélek. Mintha beletörődne, hogy neki ez a sorsa. Ilyen nyomorultul kell élnie, míg el nem pusztul.
Hirtelen eszembe jut a lélekvándorlás.
Igazából, mint minden vallás, annyiban érdekel, hogy mit akar tanítani. Egy pillanat alatt, mintha megvilágosodtam volna.
Ez tehát a lényeg! Hogy a lélek, az arra kényszerít, hogy végig csináld az életedet. Az életedet, amit aszerint érdemelsz ki, hogy előző életedben mi módon bántál a lelkeddel.
Nem emlékszel semmire. Tudást nem hozol magaddal. A tested is változik. Egyedül a lélek az, ami vándorol életről életre.
Ez lenne hát a tanítás?
Bánj úgy a lelkeddel, hogy következő életedben ne kelljen a híd alatt fagyoskodnod.
Nem egyszerű! A lélek ellen a legkönnyebb véteni. Annyi jó kifogás van, hogy az ember vétsen a saját lelke ellen.
De a hideg az elég meggyőző.
Ha arra a hajléktalanra gondolok, talán jobban vigyázok majd a lelkemre.
Mert sosem lehet tudni! Talán nem más az ember, csak nukleinsav és fehérje.
De mi van, ha mégis van lélek?
És mi van, ha vándorol? |
