Furcsa érzés bizseregtet. Ez a hétvége több volt, mint fantasztikus. Szombaton a karácsonyi találkozón jóleső érzés volt megnevettetni annyi embert. (Persze tudom – legtöbben azon kacagtak, hogy én is nevetek felolvasás közben -, de nekem elhihetitek, nem volt egyszerű komolynak maradni ennyi vidám ember között.)

Aztán jött a vasárnap délután. Hagyomány szerint köszöntöttem a helyi nyugdíjasokat.

Tisztelettel köszöntök minden kedves megjelentet!
Múlnak az évek. Hogy az Önök számára mit jelentett
Szentbékkállán élni régen, nem tudhatjuk… mit takart
az érzés, hogy a pergő mindennapok órája miként akart
boldogulni az elmúlt emberöltönyi létben, az emlékek
hosszú sora, a szürkeség ostora, gondolatba feszült ékek,
és a kedves percek simogató varázsa, az örömkönnyek,
bánat, boldogság, szomorúság, derű, mind felváltva jönnek,
hisz emberből vagyunk. Ahogy telnek mögöttünk a futó évek,
úgy apadnak el, és aztán újra feltámadnak régi remények.
Tudjuk, tetteink súlya már nemcsak saját vállunkat nyomja.
Szeretteinkbe plántált érzéseink magja, mint virág rög halomja,
mely gyönyörű rózsává érik, mikor kikel az anyaföldből,
mert Önök a múlt, és a jelen, és e percek ígéretes bölcsőjéből
születik a jövő, mikor a gyermek és az unoka önfeledt mosolya
tölti be az eget, és e boldogságtengerben fürödve kis pocsolya
minden gond, mit a napok terhe aggat a megfáradt vállra,
emlékezzenek úgy az elmúlt évekre, mint öröm-fesztiválra.
Köszönjük Önöknek mindazt, amit e helyen megteremtettek.
A gyermekeknek legyen tanulság és útmutató a dicső tettek.
Ők is büszkén nézhessenek majd egyszer abba a tükörbe,
melyben őrzik a múlt fényét, fáklyaként vihessék körbe
e világon, hogy újabb hajtás született az ültetett virágon!
Elmúlt az ősz, emlékképpé foszlott a levél minden ágon,
de a természet gyönyörű téli álmában ott csírázik a tavasz,
múlik minden panasz, az újabb nyár ígérete remény tapasz.
Hozzon szebb jövőt az élet kicsiknek, nagyoknak, férfiaknak, nőknek,
a falu nevében; nagyon sok boldogságot kívánok Önöknek!

Ezután elmondtam egy nemrég írt versemet. Szavalás közben ismét nehéz volt megállnom, hogy ne öntsenek el az érzelmek. Ám ezúttal a másik irányban. Édesapámra gondoltam…

Alig mertem felnézni papíromról a közönség soraiba. Súlyos csend ülte meg a termet.

Apám
 

Kérges
kezedben letűnt
idők árnyát őrized.
A kovácsműhely hangja örökké
vibrál benned. Hiszed a múltat, ámbár
benned kutat. Terhed tovább viszed, pedig
nem tiszted! Régi rendszer füstös, koszos gyárát
cipeli tovább szíved. Füled nem hall engemet.
A kopott múlttól lett süket. Apám! Gyere,
üljünk le. Beszéljünk. Ne féljünk szavaink
súlyától, nem lehet az nehezebb, mint száz
üllő és ezer kalapács, mely elkopott véreres
kezedben, mellyel egyszer ütöttél meg
mindössze, egyszer, mikor hazudtam
neked. A szó bennem is néha megreked.
Beszéljünk. Most. Holnap talán késő.
Jobb, ha elhiszed, hisz
kérges
kezedben
letűnt idők árnyát őrized.
Hadd lássam egyszer, milyen, mikor
pöre a lelked! Ne csak azt, hogy aszalódik
össze tested évről évre. Adj választ a sok miértre!
Míg el nem apad, hadd halljam egyszer szavad,
hogy szeretsz! Én kimondom gyermekeimnek,
hiába tudom, hogy sokszor a ki nem mondott
szó többet jelent. Egy pillanatra állítsuk csak
meg a múló jelent! Az én hibám is talán, hisz
e sorokat se fogod olvasni soha. Hadd érezzem
egyszer ölelésed, noha férfiember ritkán sír, hisz
szégyelli gyengeségét, sírjunk együtt, ha kell, hadd
legyek részed! Add fel lelked büszkeségét, vagy
akármi is az, nyisd ki öklöd, szoríts meg,
ölelj át! Holnap talán késő. Bennem
folyik tovább életvized, hisz
kérges kezedben letűnt
idők árnyát
őrized.

Aztán véget ért a vers, és feltekintve könnyes szemeket láttam rám szegeződni. Meghatódott arcok tükröződtek. Mintha valamit sikerült volna átadnom. Szégyentelenül vetkőztem le lelkemet ennyi ember előtt.

Szombaton könnyezve nevettem, vasárnapra a könnyek maradtak…