Írnom kellene, mert sosem lesz belőlem író, ha nem írok, de az íráshoz életerő kell, és most csak csendes szomorúság van bennem, ami legfeljebb ahhoz elegendő, hogy életbe maradjak.
"Jó kis szomorúság, sallala", nem bánt senkit, nem vádol, csak szépen, szelíden itt van bennem.

Nem boldogulok ezzel a Herceggel! Próbálunk barátkozni, de a barátság valahogy nem ilyen. Olyan jó volt az elején, hogy olyan könnyű voltam, és tündérek ragyogtak a szememben. De most minden nehéz lett.
Ah, hát nem "Ő az"! Tévedtem, és "bölcs, aki téved, de bátran járja az útvesztőt..." sallala...
Hát, persze! Csak ennyi az egész. Nem ő az! Nem ő az, aki megszelidíti bennem a fájdalmat. Nem ő az, aki örömet hoz a csendbe. Nem ő az. Nem olyan nagy dolog.
Nem tehet róla. Nem az ő hibája. Nem az enyém.
Más jelrendszerrel működünk.
Lehet, hogy tényleg magunkat keressük a másikban?
Én annyira szerettem volna megismerni. Mint egy felfedezésre váró világot, úgy tekintettem rá.
De valahogy minden jóból rossz lett.
Egyszercsak falak lettek köztünk, és már megint azt éreztem, ott vagyok egy történetben, amit nem tudok irányítani, csak végig játszom, mert a történetek úgysem érnek véget hamarabb, mint ahogy végük lesz, hiába nem akarja az ember végig játszani a szerepét benne.

Szóval be kell látnom, hogy nem elég a megismerni vágyás, ha az embernek nincs nyelve, füle, szeme a másikhoz.
Hiába mutatom meg magam, ha mást lát, mint ami vagyok.
És már majdnem elhittem, hogy nem is az vagyok, akinek ismertem magam!
Milyen veszélyes egy ilyen "játék".

Olyan könnyű elbizonytalanodni. Lehet, hogy igaza van? Lehet, hogy én nem ismerem jól magam?
Mert persze: azért adok, mert "szeretném, ha szeretnének"...
Igaz, ami igaz. Én sem vagyok önzetlen.
Szeretetet koldulok, és már félek magamtól: megfojt a szeretni vágyás.