Karácsony van, bár a címre visszautalva ennek semmi jelentősége. Ebben a mai, organikus és mindenre magyarázattal szolgáló, tudományos világban láthatatlanul összemosódik, eltűnik a fogalmak közötti határ. Ami egykor becsben tartott érték volt, mára archaikus, avitt, divatja múlt, piacon kicsiben megvásárolható bóvli lett. A valaha rettegett, tüzes nyilak fröccsöntött, szabványosan legömbölyített műanyag figurává változtak obszcén, vigyorgó ördögalakok kezében. Istenfélelmet nem kelt, alázatot sem támaszt a kisjézus jászla köré csoportosuló királyok látványa. Megszokott, unalmas, giccses tárgyak csupán, azok szemében is, akik hosszas, fellengzős prédikációt tartanak róla.
Mára? Vagy mindig így volt? A kor, melyben élünk kétségtelenül hozzásegít a hit átkonvertálásához valami jobban megfogható anyagivá. A világ istene a pénz, ragaszkodása hozzá – mindig kevés volta lévén, mintegy irracionálisan- a vallás. Mellesleg gyalázat és szégyen egy amolyan, magát tényleg élőnek mondó Isten mellé állni, aki legfeljebb hitben tesz gazdaggá, de gyakorlatban szegénységet hirdet. Inkább egy megbízható, folytontisztuló, örökvándorló lélekkarmás, vagy legalábbis a személyes felelősséget nem annyira firtató vallást választanak. Mert a mai ember azért nem akar teljesen felszabadulni az efféle divatsznob lélekbizsergetés alól, szereti legyezgetni kicsit az egót és persze önigazolást akar találni, legalizálva egyúttal pár, amúgy tisztességes életmódjával összeegyeztethetlen disznóságát. Eszköz, radír, pótcselekvés számára a vallás, de semmiképp forrás, melyből merítene.
Azt mondod, van kivétel. Hogyne volna! Akik komolyan veszik és tökéletes életérzésként, vezérfonalként ragaszkodón élik meg vallásukat, eljárnak gyakorolni is azt, és ilyen-olyan istentiszteletet tartanak, füstölnek, áldoznak, gyónnak, megadják a módját, hogy a választott ceremóniához biztosítsák a külsőségeket. Nem vagyok igazságos. Mindenkinek a maga vallása az üdvözítő és a másé botrány, kevés a toleráns, a türelmes. Kimondhatjuk, hogy a vallási az egy külön világ külön törvényekkel, ahol kerülendő a vita, hiszen nehéz dönteni a szubjektív igazságok között. Az ember nehezen szedhető rá, hogy hinni kezdjen valami olyanban, ami a látható érdekeit közvetlenül nem szolgálja, hacsak nem gyerek, vagy nem valami lelki katasztrófát frissen átélt személyről van szó, aki közismerten könnyen befolyásolható. Ha mégis sikerül, a hatás megdöbbentő lesz. A személyiség végletesen átfordul, és az önkontroll elveszik.
Ez sok, magát szabadgondolkodónak tartó embert visszatart, érezve a folyamat visszafordíthatatlan voltát, hogy meggyőződés nélkül fejest ugorjon egy talán illúzórikus világnézetbe. Viszont a legtöbb vallás a meggyőződést, mint pre és nem mint poszt várja el, emiatt a hit sötétben tapogató halovány sugaracskájának kinyújtására lenne szükség.
Itt, e pontnál a világ embere köszöni szépen, és tovább lép. Némely, kíváncsi, vagy fatalista felölti magára a csuklyát és meglátja, mi lesz. Ezektől a világ gunyoros mosollyal elbúcsúzik, ill. szánakozva figyeli elkövetkezendő botlásaikat, részint hogy megerősítsék magukat.
Persze a divat, a sikk megköveteli, hogy maguk is valamilyen álvallás álszervezetébe tömörüljenek, melybe az előttük járók, ill. közvetlen környezetük tartoznak. A valódi félelem akkor költözik beléjük, amikor ez a „vallási őrület” komolyra fordul és színt kell vallani. A számok azonban azt mutatják, hogy a legtöbb ilyen jól elél, mintegy színészként a meggyőződésesek közt, nem ritkán vezetőjükké is közülük válnak.
Vajon nem furcsa, hogy annyi különböző vallásból jönnek az „egy igaz üdvözítő Isten” nevében, annyi különböző, egymásnak is ellentmondó tant hirdetve? Még csak ezt sem mondanám. A vallott hitnek épp az az erőssége, amit képvisel, amit ígér. Melyik másik vallás istene meri feltenni, hogy él és ma is működik, hogy megváltotta előre azt, aki zászlaja alá vonul? Hogy olyan és nagyobb csodákat fog tenni, mint tett a vallásalapító? Egy többgenerációs lélekvándoroltatás (fűből szarvasmarha, abból ember, de rossz magaviselet esetén hangya, de lehetőséggel megint, hogy tisztulás után ismét ember legyen) milyen perspektívát kínál? Vagy a tíz miatyánk és néhány kilóméter füzér elmorzsolgatása miféle vezeklés lehet bűnbánatként? És vajon létezik e szent háború? Nem is beszélve az ökumenéről, ahol mindez békésen megfér egymás mellett. Az ateista, materialista csak kapkodja a fejét, milyen isten? Darwin óta tudja, hogy természetesen a majommal közös őstől származik és mindennek a kezdete egy sejt volt.
Bizony nehéz állást foglalni, elfárad és inkább távol marad a vitától a kevésbé képzett elme. Elfogadja, hogy amit lát, számára az a megszerezhető, ünnepet tart, de nem tudja miért, feldíszíti a fát, mit sem sejtve, hogy az egy pogány szokásrend része, és üdvözült, bár tétova mosollyal köszönti kisjézust, aki bár felnőtt, sőt meg is halt pár ezer éve. Majd lefekszik, felkel, és éli tovább tisztes hétköznapjait.