A Szentestét apósoméknál töltöttük. Mit mondjak?
Minden a várakozásnak megfelelően alakult.
Fogadtam a Favágóval, hogy apósom melegítőben vár minket. Kilóméterhosszan nyertem a fogadást, mert még lyukas mellény is dukált a tréner alsóhoz.
De ettől még apósom jó ember, és szeretjük, különben is vacsorával várt bennünket, úgyhogy egy szavam sem lehet.
Gyorsan átadtuk az ajándékokat (legyünk túl a nehezén -felkiáltással), illedelmesen megettünk mindent, amit a tányérunkra kiszedtünk, majd a férfiak elvonultak kártyázni, a nők meg leültek a tévé elé.
Ez ám az ünnep!

Évek óta anyáméknál jött össze a család. Ott egyszerűbb volt minden. Tavaly épp tíz unoka rohangált a lakásban, a hugival felváltva besegítettünk a konyhában, anyám sürgött-forgott, apám a túlélésre hajtott... Hiányzott a nyüzsi.
Na, mindegy! Erre a karácsonyra úgyis előre keresztet vetettem, igazából nem ért csalódás, inkább csak szomorúsággal töltött el a változás. Hirtelen rádöbbentem, hogy számomra, a karácsony, szeretet ünnepe volt eddig -valóban. A hugi mindig káprázatosan csomagolt meglepetései helyett, most csak előre gyártott tasakok sorakoztak az asztalon, a jelképes karácsonyfán tíz éves szaloncukrok lógtak...

Nem akartam arra gondolni, hogy soha többé nem lesz ilyen. Csak az idén kell mindezt kibírni valahogy, jövőre majd megint úgy lesz, mint régen, most már tizenegy unoka fog rohangálni a házban, és mami megint agyon dolgozza magát, mi pedig szemrehányóan mondjuk, hogy nem kellett volna.

A tévé megváltás volt. Úgysem tudtam volna miről beszélgetni. Üres szívvel még nehezebb bármiről is szólni, mint üres gyomorral.
Épp valami full romantika közepébe csöppentünk bele. A lány kinyitotta az ajtót, repkedtek a rózsaszirmok, száz gyertya égett a szobában, egy óriás csomag az előtérben...
- Köszönöm, istenem! Köszönöm! -épp erre van szükségem, sóhajtottam.
- Az ilyen hülye jelenetek miatt ébred vágy a nőkben a romantikára -jegyezte meg Nagyonokos unottan. Ilyen pasi csak valami agyament forgatókönyvíró fejében születik meg, hogy aztán minden nő élete végiéig ez után sóvárogjon...
- Jaj, ne légy már ilyen! Sóvárogni jó! -intettem csendre, de aztán Nagyonokos is megbékélt, mert kiderült, hogy ez a full romantikus pasi csak mellékszereplő volt a főhősnő életében.
Mert az igazi, a végzet, már eljött korában, csak aztán el is tünt, és persze mikor máskor, ha nem épp az esküvője előtt jutna eszükbe megkeresni egymást.

Imádom az ilyen filmeket! Persze előre lehet tudni, hogy úgyis egymásra találnak, de csakis az utolsó öt percben, de közben ezerszer belevésem a fejembe, hogy bizonyára ez velem is megtörténhet, csak az én filmem még csak a negyvenötödik percben tart, és hát semmi izgalom, a végén úgyis minden úgy lesz, mint a mesében, ha minden épp ennek ellenkezőjét igyekszik is bebizonyítani, hiszen úgyis csak az az utolsó öt perc számít, nem igaz?

Szóval rá kellett jöjjek, többet kellene tévét néznem, mert az élet nagy igazságai ott vannak a képernyőn, csak le kell ülni a fotelbe, és hagyni, hogy rám találjon az az egy mondat, ami aztán tovább visz az alagútban, míg el nem vakít a végén a fény.
És ez az egy mondat (természetesen épp a film vége előtti tizedik percben hangzott el), így szólt.

A görögök nem írtak sírfeliratot, csak egy kérdést tettek fel:
volt benne szenvedély?

Igeeen! A szenvedély! Hát, ez a lényeg. "Ha szenvedély nélkül mész végig az úton, nem is éltél!" -mondja Antony Hopkins az egyik filmben. Ha ennek az egy kérdésnek kell megfelelnem életem végén, akkor jó úton járok! Hurrá!
Szenvedély. Szótő: szenved. Vagyis szenvedni kell, hogy szenvedéllyel élhessen az ember: kibírni a szomorúságot, a megkeményedett szaloncukrokat, a szép történetek végét, és tudni, hogy az utolsó öt percben úgyis minden jóra fordul. Illatozni fog a mákos beigli, és rád talál, akire már nem is vártál, csak az első perctől fogva tudtad, hogy jőni fog, mert jőnie kell, mert másképp nem lehet. Csak így érhet véget a filmed.