Köszönöm MINDENKINEK, aki hsz-t ír a blogomhoz, vagy a verseimhez, egyéb írásaimhoz annak ellenére, hogy újabban, kb. fél-háromnegyed éve szinte soha nem írok a TI írásaitokhoz hsz-t.
Magánügy, de úgy érzem, el kell mondjam, miért van ez így. Apám nyár elején nem bírta tovább a harcot számtalan betegségével, és kórházba került. Anyám minden nap ment hozzá, már ebédidőre, és estig ott volt nála. Amint tehettem, én is mentem, nem délben, de délután, vagy este, és anyámmal együtt jöttünk haza. Mivel anyám is idős és beteg, így, hogy szinte az egész napját a kórházban töltötte apámmal, nem tudta ellátni a saját háztartását, természetesen besegítettem. Aztán apám november elején itthagyott bennünket. Anyám teljesen összeroppant, ami nem csoda, hiszen 60 évet töltöttek el együtt egy olyan házasságban, ami a maga nemében azt hiszem páratlan, és csodálatraméltó. És 70 éve ismerték, és szerették egymást, 15 éves koruk óta.
Nos, apám halála óta - őt persze nem helyettesítve anyám számára - de a jelenlétemmel mindenesetre próbálva pótolni őt, szinte minden időmet anyámmal töltöm, aki ennek ellenére egyre gyengül, és egyre kevésbé a régi önmaga. Ez rettenetesen nehéz számomra. Egyrészt azért, mert úgy érzem, lassan teljesen megszűnik az én saját életem, ahhoz, hogy anyám biztonságban, és amennyire lehet egyáltalán, jól érezze magát, ahhoz nekem át kell vennem az ő életritmusát, vagyis végig kell csinálnom azokat a napi rítusokat, amik kettejük életét meghatározták. Pl. este 6-kor a redőnyök leengedése, leülés a fotelokba a tévé elé, este fél 8-kor vacsora, tévénézés este 11-ig, aztán a gyógyszerek bevétele, esti masszírozás, stb.stb. Ez számomra kb. azt jelenti, hogy este 6-7 órától éjjel fél 12-ig ott vagyok anyámmal, és nézem vele a tévét, stb. Ami számomra iszonyú időpocsékolás. Mármint a tévénézés. Aztán, amikor anyámat már lefektettem, akkor jövök fel a mi lakásunkba és akkor kezdek neki a napi feladataimnak, a saját háztartásom elátásának is, és a szakmai feladatoknak is. (Merthogy dolgozom, úgy értem, még nem vagyok nyugdíjas:) )
Másrészt azért nagyon nehéz ez nekem, mert látom, hogy anyám ennek ellenére megy össze. Nagyon örül annak, hogy vele vagyok, sőt, néha már ő küld, hogy jöjjek fel, mihozzánk nyugodtan, de ha ott hagyom egy-két óra hosszára, amikor visszamegyek, azt tapasztalom, hogy közben teljesen kikapcsolt. Ül és néz a levegőbe, ilyenkor egy jó pár percig, fél óráig, teljesen össze van zavarodva, abszolút dezorientálttá válik, nem tudja, milyen nap, milyen napszak van éppen, stb. Tehát nem tudom őt ott hagyni, nem vagyok képes, megszakad a szívem érte...
Nos, ismétlem, ez magánügy. Csupán azért írtam most ide, hogy ne gondoljátok, hogy azért nem írok a TI írásaitokhoz semmit, mert nem tartom arra érdemesnek őket, sajnos még elolvasni is csak nagyon ritkán van érkezésem az alkotásaitokat.
Nagyon sajnálom.
És még egyszer nagyon köszönöm, hogy ennek ellenére TI nem mentek el szó nélkül a beírásaim mellett... |
