Ó, szeretett anyám, szeretett apám!
Nyilván tudjátok, régen milyen sokszor haragudtam rátok, mert nem láttam az igazságotokat. Pusztán azért, mert az enyém más volt...

Ó, ti drágák! Ha csak sejtenétek, mennyire szeretlek benneteket, mennyire hálás vagyok minden pofonért, amit adtatok! A nadrágszíjért, amivel apám, te vertél. És a rúgásokért, mert nem felejthetjük el, azok is voltak. És a sarokban a kukorica is ott volt, amin térdelni kellett. Nem tudjátok elképzelni, és én tehetetlenségemben csak remélni merem, hogy ebben az életben legalább egyszer megérzitek azt a hálát, ami bennem él - felétek.

Ó, ti drágák!
Ha képesek lennétek kimozdulni abból a magatok köré épített erődből, amiben élitek mindennapjaitokat... Már látom, hogy mindennel tanítottatok! Minden veszekedés, könnycsepp és zokogás értem-értetek történt! Ne legyen bűntudatotok soha azért, mert simogatás helyett is pofonok csattantak, mert mindenkinél rövidebb pórázon tartottatok minket. Én nagyon köszönöm! Csak azt sajnálom, hogy azokat a tükröket, amelyeket mindvégig tartottatok nekem - úgy, hogy nem is tudtátok! -, azokat a tükröket nem tudom felétek visszafordítani... vagyis csak nem látjátok...

Ó, ti drágák!
Ha engednétek, hogy elmondjam nektek, mert ti nem látjátok... elmondanám nektek az életeteket... Hogy miért vagytok már most, fiatalon emberi roncsok... Anyám, a sérveid, a műtétre váró gerinced, a belső szerveid összes baja, hogy nem vagy boldog!!! Apám, elmondanám, miért bántottál gyerekkoromban... De nélkületek tehetetlennek érzem magam, erőszakkal pedig úgysem mennék semmire...

Ó, ti drágák!
Minden felgyülemlett hálám könnyek útján ad helyet az újnak... túlcsordul, nektek akarom adni! De nélkületek nem tudok segíteni nektek... Fiatalok vagytok még, akarjatok egészségesek és boldogok lenni!!! Félek. Félek, hogy nem tanuljátok meg a leckéket... még visszajöttök, de én akkor már nem itt leszek... és én most belepusztulok a tehetetlenségbe...
mert sosem láthatlak benneteket boldognak...