Mostanában többször olvastam arról, hogyan vetik papírra a költők a költeményeiket, és hogy milyen féltékenyen őrzik a költészet titkait. Valamiféle misztikus-kabalisztikus homály lengi körül az egész hóbelevancot; nem is lehet nagyon megtanulni, hacsak nincs az embernek egy személyes mestere. Szóval el kell szegődni famulusnak?
Nem! Elég volt ebből a költői-alkímiából! Én most ezennel lerántom a leplet, és előtűnik a nagy, pucérseggű Igazság.
Az írások szerint kétféle költőtípus létezik: az egyik sokáig magában hordozza a verset (hasonlatosan egy viselős nőhöz), aztán viszonylag gyorsan leírja, és kész. A másik először leírja, majd sokáig csiszolgatja, bütyköli, buherálja, finomítgatja, amíg olyan nem lesz, mint egy precízen működő gépezet. (Amikor a költő úgy érzi, kész, telefont ragad és felhívja a kiadóját: Te, figyú, aszondja, írtam egy baromijó verset, közöld má le. Hány sor, kérdezi a kiadó, úgy száz, mondja a költő. Nem lehetne kevesebb? Á, ne izélj má, tudod, most kell a lé nagyon. Najó, imélezd át![Ugyanis a tiszteletdíjat a sorok száma állapítják meg. Ezért van a sok két-három szavas sorokból álló hosszú költemények. Íme: az Igazság egy részlete, mondjuk a bokája.])
De visszatérve: Jelentem van egy harmadik alkotási mód is, amikor is nem hordjuk magunkban, és nem változtatunk rajta, hanem leírjuk úgy, ahogy előjön spontán az elméből.
Én így írtam a minap az Iramló felhők és a Talán eltűnni hirtelen c. verseimet. Húsz perc időeltéréssel; az egyiket éjfél előtt, ezt tíz perc alatt, a másikat éjfél után; ehhez se kellett több.
Ugyanis, a leglényegesebb dolgok a tudat alatt lapulnak. Ezért csak egyszerűen ki kell tárni a tudat rozsdászsnérú kapuját, és hagyni, hogy előmásszanak a lényegek. De hogyan történik ez a gyakorlatban? Elmondom. (Most a felettes, a tudatos én fogja elemezni a tudatalatti produktumát; nagyon érdekes lesz – remélem.) De vegyük sorjában.
Éjfél előtt tíz perccel: Iramló felhők:
Iramló felhők...
régi barátok, néhai nők
úgy eltüntetek
elmém konzervdobozában
vagytok ti aszott heringek
nem is integettek
elpárolgott az olaj
ó jaj, ó jaj
engem meg beszippantott
a polgári lét
hogy ontanám ki a belét
ó hogy utáltam egykoron
még a szót is: polgár
olyan mint a bogár
mely undorítón reccsen
a talp alatt
s zöld vére kifakad
ilyen vagyok én is most tudom
magamtól is undorodom
mert polgárszagú vagyok tetőtől talpig
ki éjszaka alszik
nappal robotol
s egyszer csak a halálba botol
most is a halál árnyékában élek
éppen az apósomra vetül
de én is kapok belőle előlegül
csak ne ily halált adj istenem!
Tegyél kivételt velem
aludjak el százévesen
s álmomban élvezzek el
még utoljára,
mielőtt átérek
a Túlsó Partra
Amikor ennek (és a másiknak is) leírtam az első sorát, halvány lila (szó szerint: lila) segédfogalmam se volt mi lesz a második sor (a végéről nem is beszélve). De ez az első sor adva volt. Valószínű, hogy valamikor felnéztem az égre s láttam milyen gyorsan iramlanak a felhők. Valószínű, azt gondoltam, lám, ilyen az élet is. Olyan nosztalgikus hangulatba kerültem. Amikor leírtam, még mindig ebben a nosztalgikus hangulatban leledzettem, de ki is kéne fejezni ezt a hangulatot. Mi legyen? – töprengtem. Legyen a jó öreg rímmódszer. Mi rímel a felhők szóra? Természetesen a nők. Felhők-nők. Nem is rossz. Természetesen a hajdani nők, mert jelen pillanatban erős nőhiányban szenvedek. De mért csak nők? A nosztalgia jegyében legyenek a néhai barátok is. Tehát: régi barátok, néhai nők/úgy eltüntetek… (Mindezt három másodperc alatt gondoltam végig, ha egyáltalán végiggondoltam.)
Tehát: emlékek. De hol? Az elmében. Hogyan? Sűrűn egymás mellett. Mi rímel az eltüntetek szóra? Sűrűn egymás mellett… heringek! Méghozzá konzervdobozban! Nem is integettek: már meg se ismernek az utcán ezek a gazok. (Az integettek szó is rímel az eltűntetekhez is, a heringekhez is. Dejó!)
Egyszer felnyitottam egy ilyen halkonzervet: nem volt szegény halakon olaj, biztos levegőt kapott. Na de hogyan tovább? Itt van az olaj szó. Ekkor arra gondoltam, épp ideje valami érzelmi töltést adni a versnek; rövid felkiáltó szavak… megvan: ó jaj, ó jaj. Tehát: ott vannak, s így vannak ők, de mi van velem? Itt elméláztam vagy öt másodpercet, ez idő alatt egy mély önvizsgálatot tartottam, aminek az lett az eredménye, hogy én meg elpolgáriasúltam. Beszippantott a polgári lét. A lét szóra? Belét! Érzelmi töltés: hogy ontanám ki a belét! Itt eszembe jutott vitáink a kispolgáriságról a hetvenes-nyolcvanas években, s hogy mennyire nem szívleltem őket. Tehát ott volt a sor végén a polgár szó, hogyan tovább? Mi is rímel a polgár szóra? A bogár! Aha! Egy rút bogár, amire ha rátaposunk kifreccsen a zöld vére. (talp alatt – fakad) Undorodom: ríme: tudom. Ilyen vagyok én is, tudom. De milyen? Milyen a polgár? Éjjel alszik, nappal robotol. (alszik – talpig) De mi rímel a robotol-ra? A botol, mondjuk jó lenne. De mi botol, s mibe? A halálba. Úgyis mostanában foglalkoztat ez a téma. Már az apósom miatt is. Elég szörnyű látvány és tapasztalás. Remélem, én nem így fogok elmenni – imádkoztam mostanában jártamban-keltemben. Tehát a halálba botol, de rá kell kanyarodnom apósom esetére… én botlok bele, de az övé vetül rám: tehát: vetül – előlegül; viszont én kapom. Most az imént jelzett fohász: ne ilyen halált adj istenem! Az istenem re viszont jó a velem, vagyis tegyél kivétel velem. Most már csak egy hatásos befejezés kell. Egy drasztikus-pikáns, egy jó mellbevágós; s szinte magától adódott: s álmomban élvezzek el (mindig élveztem, ha álmomban élveztem el). Utoljára… erre egy rossz rím: a partra, vagyis a Túlsó Partra… és kész.
Mindez, mondom, kb. öt perc alatt történt. A tudat alatti kapuja kinyílt, s ez jött ki belőle. Ez a Nagy Igazság: ez a Bölcsek köve, az Aranyoroszlán, stb. Szóval semmi különös.
(A másik verset legközelebb fogom elemezni, mert már nagyon unom a gépelést.)
