Azt mondják, az ember maga választ magának dilemmákat, de azért olyanok is vannak, amelyeket mások választanak neki, de persze nem muszáj ezeket elfogadnia.

A múlt héten a csütörtök volt a legszebb nap, abból is az este:)) Nyilván nagyon nem jól van ez így, hogy két hetente egyszer van egy boldog órám, ami csak az enyém. De nyilván sokan vannak, akiknek még ennyi se jut.
És hát úgy gondolom, hogy ha már a panaszaimat végighallgatjátok, illik megosztani a jót is. Elmentem hát csütörtökön a barátaimmal versfelolvasásra. De nekem már mindjárt feltűnt, hogy ez egy nagyon rendhagyó este lesz. Ugyanis a színpadon felfedeztem néhány dobot, sőt még rézüst-szerű edényeket is. És tényleg igazam volt, mivel az est témája: "a vers és a ritmus" címet kapta. Verseket alig olvastak föl, viszont hívtak 2 dobost valami dobkörből. Két pasi jött mindenféle táltos dobokkal, és hosszasan nyomatták a sódert, hogy ők így-meg úgy magyarok, mennyire büszkék erre a tényre ... Nem igazán jött be nekem a szövegük, mivel nekem ez a büszkeség mindig csak néhány percre sikerült még eddig, és különben is azt tanultam valaha, hogy a származás se nem szégyen, se nem büszkeség, hanem egyszerűen csak tény, mint az, hogy süt a nap, vagy ma kedd van. Aztán azt is magyarázták, hogy az ősi ritmus, őseink ritmusa bennünk is bennünk van, csak vissza kell rá emlékezni. Gondoltam, hogy igen, csakhogy én nem tudok az ő őseik ritmusára visszaemlékezni, csak a saját őseim ritmusára tudok, ami, hogyha logikusan gondolkodunk ugyanaz a ritmus kell, hogy legyen. Hiszen olvastam, hogy a Föld és az ember bioritmusa ugyanannyi megahertz. (Csak sajnos elfelejtettem, hogy mennyi.) Szóval minden emberben ugyanaz a ritmus legyen az japán, kínai vagy kanadai ... A szövegük tehát nem jöt be, hanem mikor elkezdtek dobolni ..., és még megszólaltatták a rézüstöket is (amelyekről kiderült, hogy tibeti éneklő edények), hogy azoknak milyen gyönyörű hangjuk volt! Egészen mélyen átjárta a lelkemet. Gondoltam itt az ideje, hogy kipróbáljam végre a meditációt, amelyről eddig csak könyvekben olvastam. Úgyhogy lehunytam a szemem, és a dobok, a zene behúzott, már utaztam is messzire-messzire a táltos dobokon. Először egy kő voltam a folyóban, aminek a folyó nem árthat mindig erős marad, majd szétfoszlott ez a kép, gyönyörű fiatal lány voltam, virágos ruhában táncoltam a tűz körül a zene ritmusára. De nem a már tanult csángó tánclépések szerint, hanem csak ahogy a lelkemből jött. Végtelen boldogságot éreztem. Éreztem, hogy erős, legyőzhetetlen vagyok, én is tudok teremteni. Láttam indián harcos férfiakat is, meg ausztrál-bennszülötteket ... Kinyitottam egy percre a szemem, és ránéztem Terikére, aki szintén átszellemült arccal, lehunyt szemmel ült. A dobosok elégedetten jegyezték meg, hogy akik lehunyt szemmel hallgatták a dobolást, máris visszaemlékeztek ősmagyar őseikre. Gondoltam, ez nálam nehéz lesz, mivel az én őseim között kölünféle szláv és cigány népek találhatók. 
De szerencsére újra elkezdtek dobolni, és így újrakezdhettem az utazást önmagamba. Ezt az estét nem adnám semmiért!
Most is csak a barátaimnak mondhatok köszönetet. Ők is boldogan áradoztak az átélt élményekről.
Jó volt hazafelé menni, és mélyeket lélegezni a hideg levegőből.