Emlékszem, ültünk a padon, és a fiú azt mondta, hogy a legtöbb fontos dolgot akkor veszi észre, amikor várnia kell.
Utál várni, és hogy ne utálja annyira a várakozást, olyankor el kezd figyelni. Mióta tudja, hogy a fontos dolgokat csak akkor veszi észre, mikor várnia kell és figyel, már nem is utál annyira várni.

Szóval, ültünk a padon, és én is csak akkor vettem észre, hogy a szemközti épület egyetlen ablakán sincs függöny.
Bizonyára irodák, vagy rendelők vannak az egész lépcsőházban, de azért mégiscsak furcsa, hogy egyetlen ablakon sem volt függöny.
Én persze rögtön arra gondoltam, hogy itt valami szörnyűséges titok lappang, mert ahova ilyen könnyű belátni, ott valamit nagyon rejtegetnek.

Na, mindegy! Tulajdonképpen nem is erről akartam írni.
Igazából csak a csendben maradásomról akartam elmondani, hogy ez is csak úgy megtörténik velem, de nem azért mert nem szeretnék írni vagy ilyesmi.
Kapóra jött ma ez a Szókratész.
Mivel nincs miről írnom, hát gondoltam, most adok a kultúrának, és kicsit utána olvasok néhány filozófusnak.
Nem tudom, miért éppen Szókratésszal kezdtem, talán mert kissé ledöbbentett, hogy halálra ítélték, ráadásul fiatalok megrontása miatt.
Titkon persze én is abban reménykedem, hogy majd engem is valami hasonló miatt ítélnek halálra, de ahhoz még egy kicsit öregednem kell.

Persze ravasz volt az öreg, mert folyton azt hangoztatta, hogy ő nem tud semmit. Na, nem csodálkozom rajta, hogy fél Athént magára haragította! Bosszantó is, mikor valaki azt mondja, nem tud semmit, aztán meg lazán asztal alá beszéli a másikat.
A védőbeszédében ezt úgy támasztotta alá, hogy utána nézett, vajon mit tudnak az emberek a nagy költők verseiről. És arra jött rá, hogy úgy szólván, mindenki aki jelen volt, okosabbat tudott mondani a költeményről, mint az, aki írta őket.
"Egyszóval megtudtam a költőkről, hogy nem bölcsesség folytán költik, amit költenek, hanem valami természeti adottságnál fogva, bizonyos ihletettségben, mint a jövendőmondók és jósok; mert ezek is sok szépet beszélnek, de semmit sem tudnak arról, amiről beszélnek."

Na, ettől ma egészen jól lettem, mert rájöttem, hogy bizony hiába írok én ihletettség híján.
Ihletettség híján legfeljebb azt írhatom, amit tudok, de én semmi olyat nem tudok, amit más ne tudna, vagyis, azt amit tudok, teljesen felesleges leírni. Igazából leírni csak azt érdemes, amiről semmit sem tudok.

Úgyhogy most csak várok, és várok, és aggódok, hogy mi lesz, ha soha többé nem lesz ihletettség, mert az az istenek kezében van, vagy ki tudja hol...
És ha már várni kell, akkor figyelek.
Figyeltem pl Marcit.
Itt volt nálunk a hétvégén, és már az is kész csoda volt, hogy két nap alatt egyszer sem vesztünk össze.
Épp nálunk voltak a "fiatalok", és Marci úgy tündökölt a maga kis bölcsességeivel, mint valami százesztendős aggastyán.
Kérdezték hol született. Mondta Vácon.
És nem hiányzik Vác?
Micsoda hülye kérdés, nekem csak egy szemkerekítésre futotta, de Marci egy pillanat alatt felmérte a helyzetet, és előállt a következő monológgal:

"Igazából csak nagyanyám lakott Vácon, néha nála nyaraltam.
Ott volt egy fűzfám. Az hiányzik.
Aztán egyszer megvert két fiú. Az is hiányzik.
És volt egy gyönyörű tekintetű lány. Na, az a tekintet is hiányzik."

Már nincs itt Marci.
Nekem most ő hiányzik.