A csapat lányrészlege elment átöltözni, én egyedül maradtam a próbateremben. Azon járt az agyam, mennyire jó ez a kis társaság, mennyire akarják ezt az egészet...nagyon lelkesek. Ez a hozzáállás belém is mindig lelket önt. Jó tudni, hogy nem csak nekem fontos, amit csinálok. Már valahol nagyon mélyen magamba szálltam és csak agyaltam, hogy lehetne még ennél is jobb. Még két és fél hetünk volt a premierig. Ha beszúrnánk még plusz heti két próbát, sokkal biztosabban tudnánk haladni. Elég lenne plusz kétszer három óra is. Miközben ezen gondolkodtam nekiláttam átöltözni; dudorásztam és tudomást sem vettem a külvilágról. Lehet, hogy ez volt a hiba.

Szinte a semmiből ért hozzám két kéz. Nagyon gyengéden és óvatosan. Kiszámíthatatlanul cikázott rajtam az a két kéz. Teljesen elgyengültem. Nagyon jól tudtam, ki áll a hátamnál, de nem akartam megfordulni...akkor a szemébe kellett volna néznem. Így arctalanul sokkal könnyebb volt. Megcsókolta a nyakam, éreztem ahogy lélegzik és hozzám simul. Eltűnt a környezetünkből minden. Csak mi voltunk ott egymásnak, és csak egymásra figyeltünk. Amennyire érzékien és finoman tartott a karjaiban, annyira éreztem magam lekötözve, tehetetlenül. Nem tudtam volna egy fél szót se kibökni. Nem is kellett. Nagyon lassan kezdtük el egymást levetkőztetni. Mindketten borzongtunk minden egyes érintéstől. Lassan fonódtunk egymás karjaiba, közben azt kívántam, bár sose kellene többé szétválnunk. A terem közepén, a földön találtuk magunkat pár perc múlva. Innetől felgyorsultak az események. Hevesen csókolóztunk, szinte az őrületbe kergetve a másikat. Szenvedélyes szeretkezésbe torkolott az éjszakánk. Egy percre se engedtük el egymást.

Mikor elhagytuk az épületet, már senki sem volt bent. Nem akartunk elválni. Végülis megegyeztünk: Zsolt hazament, hogy a másnapi cuccai nála legyenek, aztán eljött hozzám. Amíg vártam rá, nem is fogtam fel hol vagyok. El voltam vakulva a mámortól. Nagyon vártam...úgy, mint még soha. Mikor végre megjött és megpillantottam az ajtóban, megnyugodtam. Hirtelen biztonságban éreztem magam. Tökéletes helynek éreztem az egész világot. Egymás nyakába borultunk. Csak annyit suttogtunk egymásnak: szeretlek! Nem is volt szükség többre. Mindketten ugyanazt éreztük. Sokkal erősebb és mélyebb annál a kapcsolatunk, hogy bármit is mondanunk kelljen ilyen pillanatokban. Különben sem biztos, hogy tudtunk volna olyan helyénvaló dolgot mondani, ami joggal törhette volna meg AZT a csendet.

Végtelen érzések kavarogtak bennem. Nem tudtam elhinni, hogy mégis ez a sorsom. Olyan boldog voltam, mint talán még soha. De legbelül valamiért ott lapult némi félelem...valahol nagyon mélyen, még nagyobb csendben, mint ami minket körülvett.