Gondolom, leszerelik a verthejm zárat is. Papa nevezte így az eszkálmányát. Na, ez jellemző volt rá! Mindent megcsinált, na de hogy! Ha elromlott a zár, szerelt rá egy hajtókát. Rá kellett hajtani az egyik fadarabot a másikra, és akkor aztán se ki, se be. Határozottan praktikus volt, csak az esztétikához nem volt semmi köze.

Anyám reggel még dühöngött, hogy biztosan már megint cigizni ment korán reggel, azért nincs a helyén. A wc meg körbepisilve! Pedig megmondta neki, hogy használja a kis wc-t! Ha már képtelen tisztán tartani maga után a mosdót, akkor menjen a sajátjába. És a fűtést is folyton feljebb vette, pedig azt is elmagyarázta neki anyám, hogy nem bírnak ekkora gázszámlát fizetni. Haragudott papára, hogy folyton dohányzik. Úgy sípolt a tüdeje, hogy nem lehetett vele egy szobában maradni.
A legrosszabb mégis az étkezés volt. Örökké köhögött, majd megfulladt. Hallatszott, ahogy feljön a slájm. Az embernek elment az étvágya, ha egy asztalnál evett vele.

Mama sehogy sem értette, mit csinál papa korán reggel odakint. Nem hallotta, hogy köhögött volna, és ettől zavarba jött. Lehet, hogy nem is ment ki a házból?
Keresni kezdte. Nem volt nehéz rátalálnia. A kisszobában feküdt a földön mozdulatlanul.
Mindig meztelenül aludt, most sem volt rajta semmi.
Mama nem szólt semmit, nem kiáltott, csak gyorsan papa mellé térdelt, a fejét a mellkasára illesztette.
Nem vert a szíve.
Talán csak nem jól hallja az izgalomtól. Az nem lehet, hogy meghalt! Hiszen még meleg.
Újra hallgatózni kezdett. Még a lélegzetét is visszafojtotta.
- Papa! Papa! Ne hagyj egyedül! - zokogta.
A telefonhoz sietett. A fiát hívta, majd a mentősöket, aztán visszasietett a halotthoz.
- Nem szabad meghalnod! Azt mondtad vigyázol rám. Azt mondtad, majd nagyokat sétálunk együtt. Ugye, milyen jó volt sétálni a városban! Hát, ezért borotválkoztál meg tegnap? Ezért? Becsaptál? Becsaptál! Azt mondtad, majd ketten elleszünk itthon. Mit csináljak én most nélküled?

Néztem anyámat, ahogy összegyűri arcát a fájdalom. "A legszebb lány volt a gimiben" -dicsekedett vele papa.
Nem tudtam, hogy szeretik egymást, de most megértettem, hogy nem megszokásból maradtak együtt.
Összenőttek.
Mama egész nap hitetlenkedve rázta a fejét.
- Nem halhatott meg! Nem hagyhatott itt.

75 éves volt. Senki sem él örökké. Én tudtam, hogy meg akar halni. Tudtam! Mamának mégsem szóltam semmit.
Hát, persze! A végesség... Az nem embernek való. Egyik pillanatban még ott a holnap és a holnapután, és jelentéktelen az idő a gondok mellett, a másik pillanatban pedig véget ér az idő, ami végtelennek tűnt. Hiába tudjuk, hogy véges az idő. A szívünkkel képtelenek vagyunk felfogni.
Lesütöttem a szememet a koporsó mellett. Ott feküdt megfagyva, hidegen. Merev volt az arca, már nyoma sem volt az életnek.
Sírni szerettem volna, de nem tudtam.
Nem haragszom, már rég nem haragszom, és úgy szeretnék megbocsájtani... Ha sírni tudnék, akkor tudnám, hogy megbocsájtottam. De nem tudok sírni.
Úgy látszik még nem jött el a megbocsájtás ideje. Olyan ez, mint a szeretet. Nem elhatározás kérdése.

Az öcsém anyámhoz költözik. Kész szerencse, hogy válnak! Sosem lehet tudni, miből lesz a szerencse.
Reggel mikor eljöttünk, anyám szégyenlősen eltakarta az arcát ahogy sírni kezdett.
- Sose szégyeld, mami, hogy sírni tudsz! -öleltem át. - Ez most a szomorúság ideje. Majd elmúlik. Tudom.

Nem kell meghalnia a másiknak ahhoz, hogy elveszítsük azt, akit szeretünk.
A halál sokféleképpen felbukkan az életünkben.
Ahogy a szeretet is mindig új alakban jelenik meg.