Valahogy így szól az első szám végén a "felnőtt a kisfiúhoz, azon a CD-n, amit Nagyonokos készített papának.
Persze arra nem gondoltunk, hogy abban a béna ravatalozóban nem lesz CD lejátszó, csak kazettát lehet betenni.
Így hát azt hallgattuk, ami volt. Mát ameddig szólt. Mert néha lejárt, és nem volt aki megfordítsa.
Kínos.
A fene sem gondolta volna, hogy ilyen nehéz megszervezni egy temetést.

Mikor az öcsém hétfőn felhívott, hogy csütörtökön, vagy pénteken legyen a temestés, bennem csak egyetlen egy gondolat volt: a halottat, minél előbb el kell temetni.
Csak később jutott eszembe, hogy a lányoknak csütörtökön főpróbájuk lesz, életük első versenye előtti főpróba, és aki nincs ott, az nem mehet a versenyre.
Az is csak később jutott eszembe, hogy pénteken jobban ráérnek az emberek, és bizony jól esik, ha látja az ember, hogy szerették, akihez tartozik.

Mikor a papot "rendeltük meg", akkor kezdtem felfogni, hogy nem lesz ez így jó. Túlságosan személytelen az egész.
Hirtelen nagyon rövid lett az idő a szervezésre.
De ki mondja meg, hogyan kell széppé tenni egy temetést?
Ki mondja meg, mitől lesz méltó a búcsú?
Mások hogy csinálják?

Jó lett volna tudni, apuka mit szeretett volna.
De ugye erről nem illik beszélni. Ha az ember a temetésről beszél, azt hiszik máris a másik halálát kívánja.Pedig egyszer mind meghalunk, és az utánunk maradóknak segíthetnénk, ha elmondanánk, hogy mi hogyan szeretnénk elbúcsúztatva lenni.
Mama legalább most nyilatkozott: őt papához temessük. És csak olyan papot hívjunk, aki előtte beszélget velünk.
Én továbbra is a hajóra szavazok, ahogy a vikingek csinálták. Fektessenek egy hajóba, aztán tűz!
Mondjuk kicsit drága mulattság, de majd gyűjtök rá. Legalább a hajó meglegyen.
Mama is mondta, hogy gyűjteni fog a temetésére, mert most már látja, milyen teher ez a gyerekeknek, de rögtön rászóltunk, hogy csak hagyja meg nekünk ezt a terhet, és költse a pénzét arra, hogy éljen, mert azt úgysem teheti meg helyette más. Meghalni meglehet egy pillanat alatt, de élni csak ő élheti az életét, amíg adatik rá idő.

Régen még tudták, hogyan kell segíteni az életben maradóknak. Apám szülőfalujából akik jöttek, hoztak kis szeretetcsomagot: kávét, csokit, gyümölcsöt, és egy kis borítékbabn pénzt tettek mellé.
Jó érzés volt, hogy ránk is gondoltak.
Feljött az orvos is, aki utoljára kezelte apámat.
Érszűkülete volt, infúzió-kezelésre járt.
Mesélte, hogy most utoljára nem találta a helyét, sietett anyámhoz.
Ez is nagyon kedves dolog volt, igazán. Jó volt hallani az utolsó mondatokat, amit apám mondott másoknak.

Amíg ott álltam a koporsó mellett lehajtott fejjel, azon gondolkodtam, hogy ha sírnék, akkor biztosan azt mondanák, hogy magamat sajnálom.
Így meg, hogy nem tudok sírni, szívtelen vagyok.
Fura, hogy bárhogy van is, mindig az jön ki a végén, hogy önző az ember.
Pedig szerintem, csak esetlen.

A huginak oltári jó ötlete támadt.
Azt találta ki, hogy nyáron szervezzünk találkozót az unokatestvéreknek.
Mert nagyszerű dolog, hogy egy-egy temetésen találkozunk, de mennyivel jobb lenne, ha nem temetésre gyűlnénk össze, hanem beszélgetésre.
Na, meg ismerkedésre is, mert van olyan unokatesóm, akinek a gyerekét még nem is láttam.
Úgyhogy a nyáron kibérelünk egy campinget, és majd bográcsolunk, a gyerekek meg szaladgálnak, és labdáznak...
Addig lelevelezzük a dolgot, és végre talán én is megtudom, hogy ki miért a rokonom.
És akkor majd nem kell senkinek meghalnia ahhoz, hogy összejöjjön a család.