Meglepetés

Öt éve már, hogy megtörtént ez a szívemet melengető eset, de nagyon gyakran  jut  az eszembe,  és kedves emlék marad a számomra.
Megesik, hogy az ember kénytelen távol lenni  az otthonától, és nagyon vágyakozik haza.
A haza...az otthon,  mind-mind  egy biztos pont az ember életében, ráadásnak pedig - hab a tortán - a család.

Egy szombat délután a szanatórium kertjében mulattam az időt, hatalmas ősfák árnyékában. Az ágak között az erölködő
napsugár, ki-be kukucskált. Jóleső érzéssel, bár fájdalmakkal küszködve leültem egy közeli padra, és élveztem a nap melegét. Úgy sütkéreztem, mint az őszi legyek, hol így, hol úgy forgolódtam, hogy melege minden porcikámat átjárja. Enyhe
szellő fujdogált, és itt a természet érintetlenségében a kesernyés avar illata lengett körűl. Ez már  az ősz illata....
Nehezen teltek a napok, az órák, s nagyon vágytam arra, hogy a szeretteim közül  valaki a jelenlétével feloldja fájdal-
mamat,  és magányomat.  Igy megpihenve, majd sétámat folytatva kószáltam.

Csend... mélységes csend járta át az ősi parkot. Időnként egy-egy mókus nagy lendülettel, mint egy cirkuszi akrobata
szórakoztatott, majd megpihenve,  - fürkésző tekintettel - lenézett reám.
Irigykedve néztem, milyen jó is neki, hogy ilyen gondtalanul és szabadon élvezheti a szabadságát.
Mehettem volna én is, de erőm nem engedte, csak a rövid séták voltak számomra elérhetők.
Már kellően elfáradtam és egy szép terebélyes rododentron bokor mellett, egy padra letelepedtem.
Arcomat a nap felé fordítva szívtam be  az ősz illatát,  s azt reméltem, hogy fakó arcom egy kissé jobb színben fog látszani.
Hát így pihengettem, s azon töprengtem milyen rossz egyedül.... Magányosnak éreztem magam.

Egyszer csak megszólalt a telefonom.

- Szia Anyuci! - mondta egy ismerős hang, vagyis a kisfiam. Igaz, már meglett férfi, de egy anyának  a fia mindíg a kisfia  marad
lényegtelen, hogy hány éves.

- Hogy vagy, és mit csinálsz? - kérdezte....Elhalmozott kérdésekkel, és én boldogan válaszolgattam.
- Fel vagy kellőképpen öltözve? -
-Igen, szépen süt a nap és itt pihengetek - válaszoltam.

 De ő tovább erősködött és ujra az öltözékemmel volt elfoglalva.
- Szerintem nem vagy rendesen felöltözve, mert ismerlek...-  korholó hangon adta tudomásomra a véleményét.
 
Nem győztem magyarázkodni, és töviről hegyire elsorolni, hogy mi van rajtam.
S közben a szívmütét gyógyuló sebe igencsak fájt már, vállaimat leengedve, kicsit előre hajolva  ültem a padon, s
 így  folytattuk a beszélgetést. Tekintetem a talpam alatt megbúvó kavicsokat pásztázta, lábaimmal igazgattam ...
De valami bekerült a látóterembe... egy ismerős cipő. Felemeltem a tekintetem, és elöntötte anyai szívemet az öröm,
mert aki ott állt nem volt más, mint a kisfiam.

Rögtön lepergett előttem a beszélgetésünk,  s rájöttem, sőt ki is tárgyaltuk, hogy a kertben  egy szomszédos padról
hívott. A kertben megbújva várta azt a pillanatot, amikor lecsaphat rám...a huncut csíntevésével.
Csak az én buta anyai szívem gondolta azt, hogy otthonról hívott.
Meglepetést szeretett volna szerezni, de nemcsak meglepetést szerzett, hanem nagy örömöt.

Aznap este, sokszor visszaemlékezve meséltem másnak is, hogy milyen remek délutánom volt.
Mert mi is kell a szülőnek?  A szeretet,....,  amely több száz kilométert  is képes áthidalni.

A jól sikerült meglepetést még többször is megismételték, az egész család, unokák hadával hozták a tudomásomra,
hogy hiányzom.