Féltékeny énemet gyilkos magány öli,

Rozsdás életem már rohadtul gyűlöli,

Kezdtem már feledni és gondolni a jóra,

De újra életre kelt az elnyugvó spóra.

Ígértem már százszor, gondoltam ezerszer,

Minden jóra fordul, meglásd majd egyszer,

Elhatározásom jópár tett kísérte,

Ám nem várt tett lett a küzdelem bére.

Ismét megcsaltak! Nem kaphatok mást??

El akartam űzni, mint egy fircsa látomást,

Tán nem is az volt, vagy nem annyira nagyon,

Futott át hirtelen a zavarodott agyon.

Égetett az ideg, hűtött rázó vad remegés,

Eljött értem ismét a sokadik elveszés,

Üvöltöttem, sírtam, a falat kapartam,

Ahhoz volt kedvem, mit magam sem akartam!

Miért? Kérdeztem. Miért történik meg újra?

Talán erre ítéltek a kezdetektől fogva?

Ezzé kellett válnom? Féltékenyre gyúrtak?

Ahol a legjobban lüktet, oda beleszúrtak!!

Nincs ebből kiút, egy szemét ördögi kör,

És nem hogy temetődne, mélyül ez a gödör,

Leírva csak szavak, hallgatni félelem,

Megérteni remény, átélni gyötrelem!