Hallottam, mi történt Zolival, a mi Prayerünkkel. Egészen letaglózott a hír - igaz, ilyen, vagy bármi más szörnyűség bármelyikünkkel megesne, akkor is így éreznék. Mert óhatatlanul is családtagok vagyunk itt. Balesetek bármikor bekövetkezhetnek, ahogy más családokban is. És az embert még egy ismeretlennel történt baleset is megrázza, hát még, ha olyan, akit személyesen ismer és kedvel.

Szinte önkéntelenül kezdtem újraolvasgatni Zoli írásait. Mindegyik versét szeretem, egytől egyig. Okos és gyönyörködtető, míves és őszintén kitárulkozó sorai mind magukkal ragadnak. S végül mégis egy prózájánál kötöttem ki, melyet a pécsi Full-találkozó után írt, ahol is ő volt a házigazdánk. Csak egy mondatot idéznék ide tőle:

"Furcsa egy koldus vagyok. Üres kézzel jöttem, s zsákomat veletek töltöm. S szívemnek e darabja már nem börtön, és nem is adat a hordozón! Csak reménykedem, magamat bennetek hordozom."

Ahogy mi is, Zoli. Most is ott vagyunk Veled, és mielőbbi gyógyulást kívánunk tiszta szívből.