2007.03.10 - nem átlagos szombat
Szombat volt (ma már vasárnap van), és nem az álmodozós, helyenként unalmas, hanem egy dolgos, munkás, iskolás szombat köszöntött ránk. A Nagylányom nyafogott: Anya! Olyan ciki szombaton iskolatáskával közlekedni! Válasz: én is dolgozni megyek kicsim, de Franciaországban minden szombaton járnak a gyerekek iskolába (azt, hogy szerdán egyáltalán nincs iskola, arról hallgattam!). Szóval összecihelődtünk kettecskén, (a párom már elment 5-kor dolgozni - mint minden szombaton, a Kicsit pedig már tegnap leadtuk a nagyinál, mert neki nem volt óvoda) és a borús, esős időben duzzogva vártuk a buszt.
Munkanap ide, vagy oda és már 1/2 8-kor a munkahelyemen voltam! Hiába volt munkanap nagyon hamar beértem.Munka nem nagyon volt (természetesen máshol sem nagyon dolgoztak), ezért a férjurammal aki délben jelentkezett elcsavarogtunk egy kicsit, és megnéztük a lányoknak a cipőválasztékot, hiszen szánkban a tavasz - nem járhatnak csizmában! (megjegyezném, hogy én se, de ez most nem annyira égető probléma!)
Elmentünk a Nagylányért az iskolába, hazajöttünk - kávé és 2 perc tespedés, utána át a Nagyihoz egy fehér ibolyával (névnapja volt tegnap) a Kicsiért. A Nagyinál elszabadult a pokol: Kicsi zokog, hogy ő nem akar hazajönni, a Nagyi mutogatja,hogy milyen klasszat játszottak: üveggolyókat mártogattak festékbe, és egy cipősdoboz felfordított tetején gurították a papírlapon. Rögtön kaptunk egy zsáknyi üveggolyót, amitől nekem a következő rémkép tárult elém: a szobában, konyhában különböző festékcsíkok a padlón, nagy esések a szétszórt és elbújt golyóktól, és mindenhol kóbor festéknyomok. Tényleg jó móka lesz -nekem...
Ezután elvándoroltunk a "vásárlóba" (Kicsi szóhasználata), ahol cipőket próbáltunk a duzzogó Kicsire - el tudják képzelni milyen nehéz türelmesen válogatni, méricskélni miközben anyósunk a legrandább cipőket tolja az orrunk alá, a Nagy ott pörög körülöttünk, férjünk a fiúbakancsokat nézegeti (hiába tagadja, a lelke mélyén egy fiú jöhetne még!), a Kicsi meg duzzog?
De találtunk, sőt még a jövő heti ünnepre való tekintettel még sikerült egy-egy pár fekete cipőt is találnom a csajsziknak. Pont azon voltam, hogy a Nagyot rábeszéljem egy edzőcipőre, amikor anyósom közölte, hogy a központ másik végén sokkal jobb cipők vannak - én kételkedtem, mert cirka 2 óra alatt nem lehet átpakolni azt a boltot sem, mellesleg már vettem ott cipőt - nagyon olcsón - és 1 napig hordtam, utána kuka! DE, átmentek.
Mi fizettünk a 3 pár cipőért, lebeszéltük közben a Kicsit a szőrös-csillogó-vinnyogó játékmobilról, a kis hableány testvéréről (VKI MONDJA MEG, MIÉRT VAN A CIPŐBOLTBAN JÁTÉK??? ) és irány a másik bolt. Épp időben, mert anyósom mit próbáltat az én gyönyörő egy szem Nagy lányommal? Egy kívül-belül szőrös, halványzöld csizmát! Rettenetesen határozottan (ami nagyon nem tetszett Neki), közöltem, hogy a tavasz jön - erre: jövőre is lesz tél - én: honnan tudod,hogy hanyas lába lesz? Ő: de csak 2.000,- Ft....
Persze az edzőcipők nem tetszettek a leányzónak, nem is volt a méretében (könyörgöm nem 42-es rózsaszínt kerestünk, csak egy 33-ast, sima... de ez a cipőbolt príma!! - na hagyjuk).
A Kicsi szerintem a maratonra gyakorölt, mert rohangált fel alá, eléggé rángatva a felsőtestét (Mikrobi - ezt a futást mi így hívjuk, látványos és mulatságos), mi meg átvonultunk a csillárboltba. Nekünk nem kell lámpa, anyósomnak kell - ezzel megkezdődött a szokásos meccs:
1. Bemegyünk a boltba, jó hangosan elmondjuk, hogy mi az igényünk - széles gesztusokkal, hogy mindenki hallja, lássa, érzékelje, hogy ott vagyunk. Ilyenkor én még halkabbra fogom magam, nézegetem a választékot és hümmögök. A párom ezalatt kint a folyosón a gyerekekkel. Persze anyósom közli, hogy a barátnője mondta, hogy neki milyen lámpa kell - ekkor már az összes ember aki boltban van vagy minket bámul, vagy igyekszik kifelé, vagy próbál a saját választására figyelni.
2. Kimenekülök és beküldöm a férjem, mégis csak az Ő anyája! Hál' istennek a lányok terelgetése közben összefutunk ismerősökkel (osztálytársak), és hurrá gyorsabban megy az idő... A férjem és anyukája csapzottan kijönnek üres kézzel a lámpaboltból (pedig sok lámpa van, nekem elhihetik!), és sikerül hazamenni! Hurrá!
Ez a játék mindíg eljátszódik: bármit vesz, elrángat boldog-boldogtalant, a kínlódásban és előadásban mindíg előkerül a boltvezető (tényleg!) és az is próbál segíteni, de Ó (anyósom) ilyenkor előadja a halálbutanőcit, aki nem tudja elképzelni oda a bútort, a lámpát, a vízesesét (komoly!) hirtelen nem tudja a szobaméretet, hogy hol az ablak, hogy jó e a szín stb.
HALÁLOSAN ÚÚÚÚÚÚÚÚTÁLOM ezt! Ha valamit venni akarok, akkor csak tudom, hogy MIT??? NEEEEM?
A kicsi fia hat perc alatt rávilágított a lámpaboltban, hogy ha most azért akarja lecserélni a csillárt, mert a jelenlegiből kilóg az égő és vakítja a szemét, akkor miért választ olyat, amiből szintén kilóg az égő? HM?
A megoldás: a barátnője, aki jön, és közli hogy ezt meg kell venned Ildikém, mert ez JÓ LESZ NÁLAD! És ő megveszi.
De minek kb 30 embert elrángatni ehhez, könyörgöm?
Hazaérve éhes farkasként nekiestünk a lecsóshúsnak és a tarhonyának, a gyerekek virslit kértek (hogy nem unják!) közben meg veszekedtek a számítógépért... Este hatkor leültem a tv elé, és elaludtam - csak arra riadtam fel,hogy ordítanak körülöttem - a gyerekek és a férjem. Eltereletem őket fürdeni, fogatmosni - mint magamat is és reggel 6-ig aludtam.
Most itt vagyok hajnali 1/2 8-kor és körülöttem már él a rendetlenség, a Kicsi sasszemmel figyeli, hogy mikor szállok le a gépről, mert meg akarja nézni a pingvinjét... És a "Mikor megyünk a játszóházba?" kérdés 10 percenként elhangzik, közben a párom a galériaágyon horkol, a tévé meg zümmög mellettem... Ez már a szokásos vasárnap reggeli ügymenet.
A mai menüt leírom nagy vázlatpontokban: játszóház, ebéd, Nagynak edzés, közben bevásárlás, pakolás, és kész a nap.
Holnap megint mehetek dolgozni.... szomorú. De addig harcra - akarom mondani - vasárnapra fel!
Mindenkinek békés, nyugalmas vasárnapot kívánok!
