Hatvan napja, tizenhárom órája,

Huszonkilenc perce Éva elméje elveszett sziget.
Fertőtlenítő szagú kezem nyirkos karján pihen:

(Éva „alszik”, szívverését számolom)

Tekintete mozdulatlan; kiváltság, vagy átok, mondd…
Két szeme mint két fényes kő, mint az opál vagy a hold

Benne félig kitárt kapu

Egymás felé fordított torzító tükrök képe,
Egy elcsukló visszhang rémítő utórezgése.

(Éva szíve hetvenet ver)

Kimondatlan szavak mély üstje-szorító torkom.
Évára várok. Megszólítani csak őt fogom.

Pirkadatra várok, mint egy éhes gyermek;

Mit hoz majd?! Kínzó a tudatlanság,
És az éj itt kegyetlen árvaság.

(Éva nagyot sóhajt. Vagy ásított? Nem tudom)

Friss zaj kél, a hangja túl monoton -
Minden idegemmel ezt zokogom -

A madarak fölrepülnek…

S mi eddig nehézkes, súlyos paplannak tűnt,
Most úgy üli meg az eget, mint könnyed füst;

(Éva lehelete távozott)

Fehér dunyhában álmodó angyal piheg,
Süppedt szemgödrében üres hajnal liheg;

Héjalelkű árnyak

2007.03.13.