Mikor megtudtam, hogy a hugi az ötödik gyerekét várja, felsóhajtottam:
- Te jó ég! Öt gyerek! Ez nem normális! Hogyan akar öt gyereket felnevelni?
Hja, hogy nekem négy van? Az más. Négy gyereket még fel lehet nevelni, de ötöt? Öt az már rengeteg.
Kezdem érteni, miért néznek rám olyan furcsán a háromgyerekesek, hogy "Te jó ég! Négy gyerek?"
És ha jobban belegondolok, már az is világos, hogy akinek két gyereke van, az miért gondolja úgy, hogy három gyereket manapság képtelenség felnevelni.
Ami eggyel több, mint ami nekem van, az már sok.
Lehet, hogy mégis igaza volt a jó, öreg Darwinnak, és a majomtól származunk?
Bár, ha még igaza is van, szerintem titkon ő is hitt a tündérekben, a sorsban, az angyalokban és a többi nem majomtól származó lényben.

Nagy család: sok születés, sok halál.
Meghalt a nagybátyám. Sokat szenvedett, bizonyára jobb neki így. A halál is csak az élet része.
Tudom. De mégis úgy érzem, ez a tudás nem embernek való.

Tegnap láttam Schmidt Verát énekelni.
Valamit megértettem. Van aki nem azért akar népszerű lenni, hogy szeressék, hanem mert a lelkét szolgálja, és a lelke arra született, hogy szétszórja a hitét, hogy lehet szépen is élni.
Hiába szeretik ezren és ezren. Neki csak egy ember szeretete kell. Ha EGY ember szereti, akkor az egész világ szereti. De ha nincs az az EGY, akkor ő is egyedül van, hiába áll a színpadon.