Néztem a férfit, ahogy billegett a sarkon ülve, előre-hátra, mögötte az összes vagyona: egy paplan, és néhány rongyféle ruhadarab.
Én persze, ültem az autóban, és arra gondoltam, lehetne fordítva is.
Én ülök a sarkon, és ő az autóban.
Neki ez, nekem ez jutott.

Mi ez, ha nem sors?
Neki ez a sorsa, nekem meg, ami van.
Nézetem a férfit és hirtelen elszorult mindenem, hogy nincs már benne semmi emberi.
Csak a lélek.
A lélek billegett előre-hátra, használva a testet, hogy megmutassa önmagát.

Persze semmi sem biztos. Az sem biztos, hogy van lélek.
De ha van, akkor a léleknek van sorsa, és a test, csak kellék ehhez a színjátékhoz.
Az emberi színjátékhoz, ami arról szól, hogy volt egyszer egy lélek....

Azt írja a Herceg, hogy sajnálja, hogy nem értjük egymást, pedig úgy gondolja, nekem jó szívem van.
Húúúú!
Mit lehet erre mondani?
Dühös lettem: használta a lelkem a testemet.
Szóval, ennyire tart? Rájött, hogy még az is meglehet, hogy alapvetően jó szívem van...
Jesszus! Hiszen nekem semmi egyebem nincs, csak a jó szívem!
Akit közel engedek magamhoz, az ennyit lát belőlem?
Csak messziről vagyok jól látható?

Tündérbogyó mesélt egy filmről.
Arról szólt a film, hogy egy nő elveszítette a férjét, aztán tíz év múlva elé állt egy tíz éves gyerek, hogy ő a férje.
És persze, ha ott ülsz a nézőtéren, még el is hiszed, hogy egy tíz éves gyerek lehet az egykori férjed.
Mert ez is annyira emberi!
Nem múlhat el, ami véget ér.
Nincs végesség, pedig pontosan tudod, hogy minden véges.
De tiltakozik ellene minden porcikád.

Szóval, azt hiszem, a filmeket azért csinálják, hogy kibírjuk a valóságot.
Mindannyian elátkozottak vagyunk.
Vagy túl fehér a bőrünk, vagy túl sötét...
Vagy túl sokat akarunk, vagy túl keveset...
De aki megmenthet, az mindig olyan, akit szeretni nem lehet