| Küzdőtér |
|
|
|
| Fullextra.hu: BLOG, Napló! |
|
|
|
|
Egy kálvária kezdete Ideje:: 04-18-2007 @ 09:21 pm |
|
|
|
|
| Minden pont egy évvel ezelőtt, április 18-án kezdődött.
Aznap de. kimentünk a párommal a piacra, bevásároltunk, majd ő elment dolgozni, én meg mentem az ingatlanoshoz intézni a lakáshitelünket, mert megtaláltam a legkedvezőbb konstrukciót.
Vittem haza a papírokat, hogy majd bevigyük mindketten a munkahelyünkre kitöltetni, aztán minden smakkolni fog. Albérletben laktunk, s költséges volt a fenntartása.
Hazamentem, nekiálltam főzni. Eközben a párom testvére s a barátnője is feljöttek. Jól elvoltak a szobában, én meg tettem a dolgom. A párom kb. 5 óra felé érkezett haza. Csodálkoztam, hogyhogy ilyen korán. Feljött, s közölte, hogy kirúgták az állásából. Azt hittem, hogy viccel, hiszen majdnem mindenből viccet csinál... De az nem vicc volt. Eközben a testvére közölte a barátnőjének, hogy: azt hiszen kicsim, hozzád költözöm... Baromi jól esett, nem mondom... Nem ezt a reakciót vártam volna...
Ledermedtem, mozdulni nem tudtam.
Picur ott volt a hasamban, mindössze 2 hónapos volt - csoda, hogy megfogant, s megmaradt - s a sokktól el is vetélhettem volna. Inkább rágyújtottam... Összeszedtem magam, s mondtam, hogy menjünk sétálni. Kimentünk a Városligetbe. Leültünk a padra, s számoltunk: hogyan fogunk kijönni a következő fizetésig, hogyan fogom tudni kihordani-megszülni Picurt, mi lesz velünk egyáltalán...
Aztán Árpinak eszébe jjutott a mentő ötlet... Van az anyjának egy üres háza, mehetnénk oda. Felhívtuk apóst, s kérdezte, hogy hogyan fogunk leköltözni oda, tehát a válasza igen volt. Aztán 10 perc múlva anyós felhívott minket, hogy nem lehet odamenni, mert az nem jó nekünk, nem megfelelő. Kiderült, hogy valaki más lakik ott, számunkra nincs hely. Talán nem is volt soha...
Tehát ott álltunk munka nélkül, terhesen, egy esküvő előtt, s éhesen...
Sokkot kaptam ismét... Csak a fiamra tudtam gondolni, s hogy hogyan tovább... De semmi nem jjutott eszembe. Ordítani tudtam volna a fájdalomtól, de nem tettem. Valahogy nem volt már rá kapacitásom, hiszen az élettől rengeteg seggberúgást kaptam, ez már szinte meg sem kottyant... Meg vagyok edződve, sajnos!
Valahogy nem tudtam megérteni, hogy anyósnak miért kell ezt csinálnia velnünk, hogy miért nem mehet oda a saját fia az unokájával. De most így egy év elteltével mindent értek, sokminden kikörvonalózodott.
Anyós kategórikusan kijelentette, hogy talán jobb lenne, ha meg sem születne az unokája, mert ő iskolába jár, tehát nem tud unokázni. A fiamat a születése óta mindösszesen 3-szor látta... Valamit mond ez a szám nekem, hogy egy kezemen meg tudom számolni.
Hazamentünk, s gondolkoztunk. Egész éjjel gondolkoztunk, hogy mit is kéne tennünk, hogy jjól jöjjünk ki a dolgoból. Megpróbáltam megnyugodni, hogy a Picurnak ne legyen semmi bántódása a hasamban, hiszen nagyon érzékeny dolog a terhesség a 3. hónapig. Imádkoztam az Úrhoz, hogy ne vegye el tőlem ezt a kis csöppséget, mert abba belehalnék... Pont a legkritikusabb időszakban történt velünk ez az egész. Aztán valahogy elaludtunk, s elkezdtük feldolgozni az aznapi történéseket a szívünkben-lelkünkben...
S aznap éjjel még nem tudtuk, s nem is tudhattuk, hogy milyen hosszú és gyötrelmes út áll előttünk, amit végig kell járnunk. Végig kell jjárnunk, hogy többek lehessünk, s életet adhassak a gyermekemnek. Csak azt tudtuk, hogy mennünk kell, csinálni kell a dolgunkat, s bármi áron, de nem szabad feladni. Tudtuk jól, hogy nehéz lesz, de hogy ennyire?! Könyvet-tanulmányt lehetne írni az elmúlt egy évünkről... Igaz történet...
Most így egy év elteltével elmondhatom, hogy az én kicsi-pici egyetlen fiam megszületett, s hála az Úrnak, egészséges, szép baba. Mellette ébredek minden reggel, s mikor egymásra nézünk, nagyokat mosolyog, s gügyög... Egy évvel ezelőtt nem gondoltam volna, hogy a kezemben fogom tartani őt. Pár nap, s 6 hónapos lesz. Hihetetlenül gyorsan fejlődik mind szociálisan, mind máshogyan. Helyzetünk most sem mondható stabilnak, de van hol laknunk, van mit ennünk, élünk... Szóval, csoda, hogy idáig is eljutottunk.
Kitartottunk egymás mellett, bíztunk a másikban, őszinték, s hűségesek voltunk/vagyunk egymáshoz. Ezek a dolgok adták nekünk ehhez a nehéz, küzdelmes úthoz az erőt.
S mint ahogyan írtam, a kezemben tarthatom a fiamat... Ez mindent elmond...
Hála és köszönet odafent az Úrnak, mert nélküle nem sikerült volna!!!
Mint jeleztem, időarányosan fogok írni, ahogy eszembe jjutnak a dolgok-napok. Megpróbálok mindent felidézni úgy, ahogy megmaradt bennem. amire emlékszem... |
|
|
|
|
Utoljára változtatva 04-18-2007 @ 09:26 pm
| Hozzászóló: blue (Ideje: 04-18-2007 @ 11:13 pm)
Comment: Nagyon nehéz az élet, de Ti még nehezebben keztétek, gondolja arra, hogy mostmár csak jó jöhet. |
|
|
|
|
| Hozzászóló: parakalo (Ideje: 04-19-2007 @ 07:49 am)
Comment: Sokan sokféleképpen emlékszünk erre a történetre. Szerintem túl kéne lépni a múlton és előre kéne most már nézni. Az összeköltözésről meg csak annyit, hogy március 9-én látott életében elöször a párom, tehát kizárt dolog, hogy tíz nap múlva összeköltözzünk. További jó blogolást Henike. |
|
|
|
|
| Hozzászóló: Atlantis (Ideje: 04-19-2007 @ 01:18 pm)
Comment: Persze hogy egy olyan ház hol nincs Víz és nincs közelben kutt sem de, ha valaki nem csak írogatna, hanem meg nézné azt, amit írok: P a hasznos lenne, egyébként csatlakozom az előttem szolohoz hoz
Meny tovább előre!! |
|
|
|
|
|
