Mondanom sem kell, elaludtunk tegnap reggel.
Mikor aludtunk volna el, ha nem tegnap reggel!
Nyolcra kellett volna beérni az iskolába, mi pedig nyolc óra tízkor ébredtünk.
- Ó, csak a városi ballagásról maradunk le -dörmögte Csuti, és a másik oldalára fordult.
Nagyonokos bezzeg kipattant az ágyból, azonnal hívta a barátnőjét, és kérte, hogy tartsa a frontot, míg odaérünk.
Villámgyors zuhanyzás, a ballagási csokrok már az autóban vártak, még az ajándékokat átadni...
Jaj, még egy utolsó levél!
"Köszönöm, hogy engem választottál anyukádnak, köszönöm, hogy láthattalak felnőni, köszönöm az örömöt, és a sok szép gondolatot, amit tőled kaptam! Szüless újra, minden nappal, és "az utolsó percig ne hagyd magad"
Ha sírni látsz... hiszen tudod: nincs szeretet fájdalom nélkül!"
Nagyonokos átölel, együtt sírunk. Szép a pillanat. Azt mondja, most nem sminkel. helyet hagy a könnyeknek.
Csutinak is átadjuk az ajándékot!
- Köszönöm, hogy láthattalak felnőni! -mondom neki is.
- Nincs mit -feleli mosolyogva.
Már le kell hajolnia, hogy átöleljen.
Akkor veszem észre: a fekete farmer van rajta.
- Csak nem ebben akarsz elmenni! -kérdezem hitetlenkedve.
- Miért? Jó ez! -felei még mindig álmosan.
- Na, ne viccelj, mert mindjárt csúnyát mondok! Nem tornaóra lesz! Ballagás.
Én már kezdem érezni a súlyát a szónak: elballagnak.
Nagyonokos készen áll a repülésre, de Csuti, a maga 190 centijével még mindig seggén hordja a tojáshéjat.
Tízkor kezdődik az iskolában az ünnepség.
Ketté szakad a család, a fele Csutihoz megy, én Nagyonokosnál kezdek. Még jó, hogy a két iskola öt percre van egymástól. Tizenegykor cserélünk.
Nagyonokos iskolájába nem engednek be.
- Elnézést, kevés a hely, nem tudnak elballagni, ha beengedjük a vendégeket. Köszönjük, a megértésüket!
Mi vaaan? Nem hiszek a fülemnek! Nem nézhetem meg a gyerekemet? Nem! Én egyáltalán nem akarok megértő lenni.
Most aztán tényleg úgy érzem, hogy elszakítja tőlem a világ.
Kedvem lenne nekik menni, és kimenteni Nagyonokost az Ismeretlen karmaiból, de nem lehet. El kell engednem... Hát, persze!
Átballagok Csutihoz. Még épp időben. Látom, ahogy kilép az iskola udvarára. Egykedvűen ballag, de aztán szémével kutat a tömegben. Integetünk!
- Itt vagyok, kisfiam! Itt vagyok -üvöltöm hangtalanul.
Észrevesz, mosolyog. Legalább őt láthatom!
Eszembe jut, mikor első osztályba vittem. Akkor is így keresett a szemével... Alig változott valamit, csak nagyra nőtt. De az érzés most is ugyanaz:
- Ne félj! Nem lesz semmi baj.
- Kérjük a fényképeket a következő tíz percben készítsék el! -jelenti be egy hang a mikrofonba.
Még jó, hogy mami hozott fényképezőgépet!
Átverekszem magam a tömegen, nehogy úgy érezze ez a gyerek, hogy róla senki nem akar képet csinálni! Pedig már minden, ami fontos, itt van a fejemben.
Örül, pózol, mosolyog.
Aztán elkezdődik a műsor.
Nekem mennem kell! Nagyonokos.... Nagyonokos egyedül van.
Átrohanok, látom van egy másik bejárat is.
Hátha, azt nem védik olyan gonosz bácsik!
Jééé, ez egy folyosó, a végén az udvar, és a tömeg.
Befurakszom. Szól a zene...
"Hűtlenek vagyunk, végül mind elindulunk..."
Jaj, Nagyonokos! Hol vagy?
Engedik a lufikat! Ez valami újabb szertartás. Csakhogy lássa is az ember, ne csak érezze, hogy el kell engedni, hogy repülni tudjon. Egymás után repülnek a léggömbök!
Hirtelen megpillantom az egyik osztálytársát. Már csak három sor választ el tőlük.
Hol vagy Nagyonokos?
- Kérem, engedjen a lányomhoz -furakszom a tömegben könnyes szemmel. Érzik az elszántságot. Megnyílik a fal.
Már csak egy sor van előttem! Látom, ott van! A második sorban. Szomorúan néz maga elé.
A barátnője észrevesz. Mutogatok, megrázza a karját, végre Nagyonokos is észrevesz!
Integetek, mindketten sírni kezdünk.
- Repülj, Nagyonokos! Repülj magasra!
- Ne félj! Hozzád mindig hazamegyek -ígéri a könnyeivel.
Aztán együtt nézzük az eget.
Összemosolygunk.
Ilyen az élet! |
