Anyák napja alkalmából téged választottalak, mert mint írtad: az ember választott családja a barátaiból állnak.
Kedvem lenne most jól elfenekelni téged, de nem azért, mert ennek bármi értelme is lenne, csak dühít a tehetetlenség!
Mi az, hogy te nem vagy szép?
Igenis, hogy szép vagy, de ennek úgysincs semmi jelentősége.
Senki sem lehet igazán szép, ha nem boldog. És hiába szép valaki, ha közben tele van keserűséggel a szíve.

Tudod, én annyit küzdöttem, hogy eljussak idáig, és megszakad a szívem, mikor viszont látom benned a régi magamat.
Anno, apám volt oly kedves, hogy közölte: én nem vagyok se szép, se csúnya. Na, ettől rosszabbat nem is mondhatott volna: én még csúnya is szívesebben lettem volna, de ez a semmilyenség a halálom lett. Iszonyú sok időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy rájöjjek, aki szeret engem, az úgyis szépnek lát, a többi meg nem számít. És erre a zseniális felfedezésre akkor jöttem rá, mikor beleszerettem egy vörös hajú, nagy orrú szeplős fiúba, és pontosan azért szerettem, mert vörös volt a haja és nagy az orra és még a szeplőiért is szerettem -szóval rájöttem, hogy igazán az szerethető a másikban, ami csak benne található meg. És gondoltam, én nem vagyok olyan különleges, hogy másképpen működjek, mint bárki más -vagyis egészen biztosan engem is azért szeret, aki megszeret, ami csak bennem van meg.

Aztán még azt is el akartam neked mesélni, hogy nem is olyan régen, utamba sodorta az élet a Herceget, aki nagyon aranyos volt, meg minden, csak éppen közünk nem volt egymáshoz. Mert nem értett. Mert egyszerűen nem volt nyelvezete hozzám. És ami a vicc, hogy nekem sem volt nyelvezetem hozzá. Mintha ő kínaiul beszélne, én meg franciául. először persze mindenféle hülye kérdést tettem fel magamnak, hogy na mi van? Ha már valaki nem ugyanazt gondolja, akkor baj van? Te is csak a saját gondolataidat akarod visszahallani? Neked is csak az jó, ha dicsérnek? Komolyan mondom, egészen szépen magam alá kerültem.

De most itt van Tündérbogyó, és tudom, hogy nem erről van szó. Ez az egész egymásba szeretés egy nagy titok, és nem az a felháborító, ha nem értenek meg, hanem az a csoda, ha igen.
Mert annyira bonyolult dolog az ember, és két bonyolult dolog egymással- nahát igazán hihetetlen, ha az működni kezd.
És most már megint biztosan tudom, hogy csak a megfelelőt kell megtalálni! Felesleges görcsölni, mert aki nem megfelelő, annak soha nem leszel elég jó, de ami sokkal szebb, hogy ő sem lesz neked soha elég jó.

Végre a Herceggel is újra beszélgetek. Így már sokkal könnyebb, hogy nem akarjuk egymást megszelíditeni. Róla jutott eszembe az a mese: hogy van két fafaragó.
Az egyik kimegy az erdőbe, kivág egy darab fát, és nekiesik a vésőjével, hogy kifaragja a fejet, amit megálmodott magának.
Csakhogy nem figyeli a fát, nem veszi észre a görcsöket benne, nincs tekintettel a keménységére, így a vésője gyakran megugrik, és csak egy rút, formátlan fejet farag belőle.
A másik fafaragó kimegy, sétálgat a fák között, aztán talál a földön egy rönköt. Felemeli, forgatja, simogatja -barátkozik a fával, míg egyszercsak meglátja benne a fejet, és akkor óvatosan faragni kezdi.

Hát valahogy így van ez velünk is.
Nagy kérdés, hogy ki kezd faragni bennünket, mert nem elég benne lennnni a fában, kell a szem is, ami észre veszi a szépséget ott belül -elrejtve.
És hidd el Tündérmackó! A jó szobrász rád talál, és nem lesz nyugta, míg ki nem farag!